Egy évvel ezelőtt

Ma végre szép (napos, bár kicsit csípős) volt az idő reggel, úgyhogy még tízórai előtt kimentünk a Grüneburg parkba sétálni egyet. Odafelé Ágó minden felettünk elhúzó repülőgépnél szólt, hogy mi is nézzünk oda, márpedig errefelé kb. percenként szállnak fel és le a gépek, szóval volt mit nézni. Aztán a parkban kiderült, hogy a repülőknél csak a kocogók vannak többen. Szinte vigyáznunk kellett, nehogy elgázoljanak.
Amikor viszont Ágó elaludt itthon, akkor én fogtam magam és leléptem a könyvtárba, ahol sikerült is valamennyit haladnom, s ez remek érzéssel töltött el. Mármint hogy van értelme az ittlétnek, ha tudok dolgozni. (Igen, máskor kicsit azt érzem, hogy semmi értelmeset nem csinálok, még akkor is, ha tudom, hogy Ágónak persze szuper, hogy ennyit vagyunk együtt.) Arra értem haza, hogy a srácok az állatos könyvet lapozgatják boldogan, bár később mindketten úgy éreztük, hogy Ágó homloka egy kicsit melegebb a szokásosnál. Lázmérés (38 fok körüli eredmény), Nurofen (amit eddig sose kapott, de láss csodát, a szájon át beadható ízesített szirup alkalmazása sokkal könnyebben ment, mint az eddigi kúpos kísérletek). Aztán nem tudjuk, mi történt, egyszercsak a kicsit kókadt Prücsök újra vidám és izgőmozgó lett.
Kimenni azért nem mertünk, pláne nagyobb sétát nem akartunk bevállalni, így nagyon jókor jött a szomszédban lakó magyar fizikus és felesége (nevezzük őket Girinek és K.-nak) teameghívása, különben Ágó valószínűleg megőrült volna a bezártságtól. Így viszont nagyon vidáman telt a délután - ami remélhetőleg Giriben is felülírja a múlt vasárnapi emlékeket (amikor ugyanis piciÁ kiborított egy bögre teát, amitől hárman egyszerre kiáltottunk és ugrottunk fel, amitől viszont piciÁ ijedt meg annyira, hogy kb. másfél órán keresztül fel-feltörő pánikrohamot - igazi pánikroham volt, tikkelő fejjel és fülsiketítő üvöltéssel - kapott). Szóval, jól telt a délután, a homlok sem melegedett újra, remélhetőleg csak a szoba túlfűtéséből adódott az ebéd utáni zavar.

Egyébként meg egy évvel ezelőtt, miután nagy nehézségek árán sikerült a szupertitkos mobilszámán elérnem Batiz doktort (mert a megadott vonalas szám éppen nem volt kapcsolható, pedig a lelkemre kötötte, hogy 20h-kor hívjam fel), a tanácsát megfogadva nyugovóra tértem, hogy felkészüljek a továbbiakra. S valóban, hajnali fél kettőkor Ágó úgy döntött, hogy lejárt az idő, elindul kifelé. Mi meg a kórház felé indultunk sietve...