Mutter-Vater-Kind Turnen

NagyÁ ma ment másodszor az éjjeli előadásra, aminek kb. mostanában lesz vége (este fél 10 van, emberek, hát normális dolog ilyenkor az egyetemen lenni!?), de ez semmi ahhoz képest, hogy ma először voltunk TORNÁZNI. Sok-sok hajkúrászás, keresgélés, a megtalálás után egy gyors megsértődés (hogy ugyanis mikor először akartam menni nagyÁ nem mutatott azonnalrögtön akkora lelkesedést, amekkorát én elvártam volna), majd mégsemenés, megfázás és egyebek után ma eljutottunk a városrész sportegyletébe (vagy hova). No, most az úgy van, hogy odamegy az ember, köszön, hogy "csókolom, jöttünk", ráadja a játszóruhát a gyerekére, leveszi a saját cipőjét és már mehet is a labdákkal, matracokkal, zsámolyokkal, ugrókötelekkel, tornaszekrényekkel, gyűrűkkel és egyebekkel teli terembe. Ott a gyerek elkezd - előbb picit megszeppenve, két perc múlva tökre megfeledkezve minden szülőjéről - rohanni, mászni, fel-át-le, lehetőleg egyszerre veti magát az összes labda és ugrókötél után, na meg persze a másgyerekek uzsijára és innivalójára. Szóval szupi, megvan a megoldás a hideg téli napokra, amikor a játszótérre már tényleg nem tudunk majd menni.
Merthogy úgy fest a dolog, hogy minden eddigi reményem ellenére, mégis lesz idén is tél. Remélem, piciÁ addig még inkább előrelép a kétlábonjárás művészetében (amivel jól halad, de egyelőre segédeszközre szorul, legyen az szék, babakocsi vagy pusztán a fal maga), mert akkor azért nyugodtabban viszem majd ki a szabadba is, ha nem kell attól tartanom, hogy egyszercsak mégis hason kíván kúszni a sárban.
Egyébként szuper kölyök, szerintem ma simán itthon hagyhattam volna délután, mert annyira belemerült a számítógép kábelével vívott csatájába, hogy még az alattomos székre is, aki pedig teljes erejével a homlokának ütközött direkt, szóval a székre is épp csak rámordult, hogy aztán azzal a lendülettel forduljon is vissza leharcolni a zsinórt.
Hát így vagyunk mink. Á szerzett nekem olvasnivalót, szépirodalmat, szakkönyvet is, szavam se lehet. Esetleg nem is blogot kéne írnom most...

Ha kedd, akkor takanap

Eredetileg kedden 8.30-tól takarítják a mi lakásunkat, de tekintettel Ágóra, valamint arra, hogy mostanság néha csak 7.30-kor kel és egy óra alatt nem érünk a reggeli program végére, valamivel később jönnek. Ilyenkor mi felpakoljuk magunkat és mindhárman nekivágunk a nagyvilágnak. Ákos dolgozni megy, mi meg vásárolni és sétálni. Ma annyira szép idő volt pl. hogy vásárolni egyáltalán nem mentünk (na jó, benéztem egy boltba, hátha látok valami jó kis nadrágot, mert az egyik, amit hoztam elkopott és kéne télire másik), hanem csak a játszóra meg sétálni. Drukkoljatok, hogy még sokáig ilyen szép reggeleink legyenek!
Általában úgy érünk haza, hogy a takák még a lakásban vannak. (Legutóbb az idősebb taka épp Ágó xylofonján játszott, mikor megkérkeztünk.) Rendszerint csak a porszívózás végére és a felmosásra érünk vissza, de ez pont jó is, mert Ágó a világon a legeslegjobban a porszívókat szereti. Ez meg egyenesen központi porszívó, amilyet ezelőtt sose látott. Ígyhát, amíg zúg a cucc, ő szigorú felügyelet alatt tartja a csövet, mondhatnám, egy pillanatra sem engedi el. A takák hétről-hétre remekül szórakoznak ezen a produkción.

Máskülönben nézzétek meg a képeinket. Hétvégén hét ágra sütött a nap (vasárnap legalábbis), úgyhogy kirándultunk Bornheimba, ami kb. 6-7 metrómegállónyira van tőlünk. Ha valaha Frankfurtba kéne költöznünk valami szerencsétlenség folytán, biztos ott keresnénk lakást. Szupi hely, kis boltokkal, kávézókkal-éttermekkel, sok fával, remek parkkal. Persze, ma megnézzük Holzhausent, ami picivel közelebb is van hozzánk, és lehet, hogy az még jobb lesz. Meg mondjuk Bockenheim se rossz (ahol lakunk).

Hogy a tudományos életünkről is szó essen, elmondom, hogy nagyÁ a múlt héten először volt az éjjeli előadáson (19.00-21.30-ig tart az előadás és utána még pizzázni mennek), történetesen piciÁ épp akkor kezdett vacakul lenni, de a két esemény között nem szeretnék semmiféle kapcsolatot még csak feltételezni sem. Mondjuk 22.00-ra itthon volt, de csak azért, mert akkor még csak az óramegbeszélés volt, vagyis gyakorlatilag csak enni gyűltek össze. Én meg, ha minden igaz, az egyes számú, október végéig befejezni szándékozott projekt befejezéséhez értem, vagy majdnem. Ha tényleg végzek vele, akkor áttérhetek a kettes számú tervre, a témám itt elérhető szakirodalmának a feldolgozásához. Tegnap fel is fedeztem, hogy a könyvtárban vannak szép nagy német-magyar szótárak, vagyis számítógépet sem kell vinnem magammal, ha olvasni akarok (ami azért jó, mert ha nincs velem a gép, akkor vélhetően valóban olvasni, nem pedig az interneten böngésződni fogok egész idő alatt). Drukkoljatok ehhez is.

Nasensekret-Sauger

Az például kicsit igazságtalannak tűnik, hogy Giri lakása, aki pedig egyedül van itt (illetve most ugyebár épp nem, mert itt van vele K. és K.T. is, de ők csak átmenetileg), szóval, hogy az ő lakása nemcsak nagyobb, mint a mienk, de van ajtó az étkező és a hálószoba között. "Bezzeg ha a miénk is olyan lenne!" - mondogattuk Ával, miután hazajöttünk tőlük (vagyis át a folyosón keresztbe, mind a másfél métert). És tényleg, azért könnyebb lenne piciÁ alvását nem zavarva dolgozni, főzni, beszélgetni. De mindegy. Így annál is jobban örülünk, hogy az otthoni recsegős parketta helyett itt neszelnyelő szőnyegpadló van.
Egyébként meg rém drága a közlekedés. T. kérdezte a múltkor, hogy mivel járunk a városban. Többnyire gyalog, minden elérhető a környéken, amire nagy szükségünk van, de persze azért szívesen nézzük meg a város távolabbi részeit is, ami viszont metrózást jelent, drágán. Nem csoda, hogy rajtunk kívül kb. mindenki bicajjal jár. Biztos piciÁ is élvezné, ha biciklisülésből nézhetné az elsuhanó fákat, vagy utánfutóban zötykölődhetne. De azért bicajt mostmár nem veszünk. Hideg is van.
A hidegről jut eszembe: holnap felkeressük a gyerekorvost. A láz ugyan elmúlt, de kis hőemelkedés maradt, amihez ma reggel köhögés is társult (mondjuk azóta se hallottam, de már felhívtuk az orvost, úgyhogy mindegy). Bár csak azt szerettük volna megtudni, hogy mikor van a rendelési idő, ámde itt azonnal időpontot adnak. Mostmár egyszerűbb elmenni, mint lemondani. Így legalább megnyugszom, ha meghallgatja a tüdejét és nem talál semmit.
B. pedig kérdezte, hogy ha takarítónénik takarítanak utánunk, akkor vajon mivel szívjuk piciÁ orrát, ha úgy adódik. Nos, egyelőre szerencsére nem volt rá szükség. De nem porszívóval fogjuk az bizti, mert itt központi porszívó van - bár ha belegondolok, azért azzal lenne igazán vicces. Szóval, ha muszáj lesz, akkor majd szerzünk egy kézi, elektromosat, gondolom. Semmiképpen sem ilyet.

1 éves

Ilyen volt:


Ilyen lett:

Közben pedig ilyenek történtek vele.

Egy évvel ezelőtt

Ma végre szép (napos, bár kicsit csípős) volt az idő reggel, úgyhogy még tízórai előtt kimentünk a Grüneburg parkba sétálni egyet. Odafelé Ágó minden felettünk elhúzó repülőgépnél szólt, hogy mi is nézzünk oda, márpedig errefelé kb. percenként szállnak fel és le a gépek, szóval volt mit nézni. Aztán a parkban kiderült, hogy a repülőknél csak a kocogók vannak többen. Szinte vigyáznunk kellett, nehogy elgázoljanak.
Amikor viszont Ágó elaludt itthon, akkor én fogtam magam és leléptem a könyvtárba, ahol sikerült is valamennyit haladnom, s ez remek érzéssel töltött el. Mármint hogy van értelme az ittlétnek, ha tudok dolgozni. (Igen, máskor kicsit azt érzem, hogy semmi értelmeset nem csinálok, még akkor is, ha tudom, hogy Ágónak persze szuper, hogy ennyit vagyunk együtt.) Arra értem haza, hogy a srácok az állatos könyvet lapozgatják boldogan, bár később mindketten úgy éreztük, hogy Ágó homloka egy kicsit melegebb a szokásosnál. Lázmérés (38 fok körüli eredmény), Nurofen (amit eddig sose kapott, de láss csodát, a szájon át beadható ízesített szirup alkalmazása sokkal könnyebben ment, mint az eddigi kúpos kísérletek). Aztán nem tudjuk, mi történt, egyszercsak a kicsit kókadt Prücsök újra vidám és izgőmozgó lett.
Kimenni azért nem mertünk, pláne nagyobb sétát nem akartunk bevállalni, így nagyon jókor jött a szomszédban lakó magyar fizikus és felesége (nevezzük őket Girinek és K.-nak) teameghívása, különben Ágó valószínűleg megőrült volna a bezártságtól. Így viszont nagyon vidáman telt a délután - ami remélhetőleg Giriben is felülírja a múlt vasárnapi emlékeket (amikor ugyanis piciÁ kiborított egy bögre teát, amitől hárman egyszerre kiáltottunk és ugrottunk fel, amitől viszont piciÁ ijedt meg annyira, hogy kb. másfél órán keresztül fel-feltörő pánikrohamot - igazi pánikroham volt, tikkelő fejjel és fülsiketítő üvöltéssel - kapott). Szóval, jól telt a délután, a homlok sem melegedett újra, remélhetőleg csak a szoba túlfűtéséből adódott az ebéd utáni zavar.

Egyébként meg egy évvel ezelőtt, miután nagy nehézségek árán sikerült a szupertitkos mobilszámán elérnem Batiz doktort (mert a megadott vonalas szám éppen nem volt kapcsolható, pedig a lelkemre kötötte, hogy 20h-kor hívjam fel), a tanácsát megfogadva nyugovóra tértem, hogy felkészüljek a továbbiakra. S valóban, hajnali fél kettőkor Ágó úgy döntött, hogy lejárt az idő, elindul kifelé. Mi meg a kórház felé indultunk sietve...

Térkép

arról, hogy mi merre van és mi merre járunk.

Mászóedény és "slusszpoén"

Csak erős idegzetűeknek!!!

Hétvége és hétköznapok

Az eső ellenére végül csak megnéztük az óvárosnak nevezett (bár gyakorlatilag a II. vh. után (újra)épült) részt, s ha már arra jártunk, vettük egy pöpec esővédőt is Ágó babakocsijára, ui. az egyetlen általunk - és a rajtunk kívül ott sorban állók számából ítélve, az egyetlen általánosan - ismert bababolt a közelben volt. Sétáltunk, áztunk és megcsodáltuk a Majnát. Igen, újra megerősítést nyert, hogy azért az a legtutibb, hogy ha közvetlenül le lehet menni a folyópartra a városban, s nem pedig többsávos utak szegélyezik a vizet. Vittünk fényképezőt is, de a kártyája a gépben maradt, a belső memóriája megtelt és egyébként sincs itt hozzá a drót, amivel át lehetne varázsolni a képeket a laptopra. Ennyit erről, Á azt mondja, úgyis járunk majd még arra. Lehet, karácsony előtt 4 hétig vásár van a Römer Platzon, azért azt megnézzük (biztos lehet majd venni Bratwurstot). Vasárnap pedig a környéken sétáltunk egy nagyot. Szép helyen lakunk, na.
Az időközben felmerült olvasói kérdések (nem, nem kommentben érkeztek, pedig úgy illenék) apropóján mesélek picit arról, hogy mit csinálunk "úgy általában". Á az Inst. für Sozialforschung vendégkutatójaként remek pozíciót élvez. Kötelezettségei nincsenek, lehetőségei viszont igen. Van egy kis szobája számítógéppel, használhatja az egyetem infrastruktúráját, bejárhat előadásokra és vitákra, de nem kell beszámolnia, elszámolnia semmivel. Ha minden igaz, hamarosan németórára is járhat majd, amit külön direkt vendégkutatóknak szerveznek. Mindezek értelmében - a mostanában kialakuló napirendünk szerint - reggel együtt elindulunk a városba, Á az intézetbe megy, piciÁ és én pedig bevásárolunk. Nincs messze sem Á célja, sem a boltok, sőt, egy irányban vannak, úgyhogy együtt tudunk sétálgatni. Aztán mi hazajövünk, piciÁ tízóraizik (hacsak el nem felejtem megetetni, mint pl. tegnap --- dehát egy szóval sem mondta, hogy éhes), aztán alszik (változó hogy mikor és mennyit, de mindenképp még ebéd előtt), aztán ebédel és ha kiugrabugrálta itthon magát, akkor felpakolom és visszamegyünk Á elé. Aki egész délelőtt szorgosan olvas, jegyzetel és barátkozik. Kis séta után vagy hazajövünk mind, vagy a játszótérre megyünk, vagy - ahogy ma lesz - a fiúk hazajönnek én meg elmegyek a könyvtárba kicsit dolgozgatni. Így telik-múlik az idő fürdetésig, amit piciÁ vacsija és altatása (néha elalszik evés közben, máskor még egy órát hemperegni kell vele az ágyon), a mi vacsink és az esti szabadprogram (úgyismint olvasás, dolgozatírás, kávézás és teázás, meccsnézés, sörivás, ilyesmi).
Időközben én felvettem az itteni magyarok egyikével a kapcsolatot, aki baba-mama programokat szervez, ha minden jól megy, az ő útmutatása alapján eljutok majd egy másik nőhöz, aki zenepedagógus és kifejezetten ilyen piciÁ korúakkal foglalkozik. Jó lenne, ha piciÁ találkozna más gyerekekkel (mondjuk a játszón szokott), meg az is mindig jó, ha van valami fix program, amit nem lehet (persze el lehet bármit) ellógni - az segít a többi idő értelmes beosztásában is.
Na, ezzel a bölcsességgel be is fejezem most, nézegessétek inkább a képeinket.

Esik

Úgy terveztük, hogy a hétvége tiszteletére ma meglátogatjuk a Römert, Frankfurt belvárosát. Az időmanók viszont úgy intézték, hogy mégis inkább itthon maradjunk, mert reggel óta szakad, esik, csöpög, újra szakad. Mindeközben Ágó - tegnap óta - új alvási szokásokat vett fel, vagyis inkább nemalvásiakat. Legújabban 8-kor kel (tegnap előttig 7-kor szokott), aztán fél 12 körül elalszik... aztán nem lehet tudni, hogy mi lesz. Tegnap délben felkelt és estig nem aludt többet, ma viszont már 45 perce húzza a lóbőrt. Ez az egész csak azért kényelmetlen, mert nagyon nehéz így tervezni, ui. nem szeretjük, ha a babakocsiban alszik (olyan kényelmetlennek tűnik, bár ő még sose panaszkodott), ezért nem merünk nekiindulni vele. Na mindegy, majd kialakul az új rend és akkor könnyebb lesz megint.
Persze be kéne szerezni egy jobb esővédőt a babakocsijára, mert az otthon "univerzális esővédő"-ként vett darab nem passzol rá hézagmentesen. Legutóbb sikerült meggyőznöm, hogy legyen szíves a kapaszkodóra (vagy mire) feltett lábakkal utazni, hogy ne lógjon ki a cipője se az esőbe, de azért ez így nem állapot.
Kihasználva az itthon maradást viszont mostunk legalább, meg tettünk-vettünk, meg kényelmesen kávéztunk eddig. Ebéd után talán mégis nekivágunk a városnézésnek. Eddig kétszer vagy háromszor jártunk a belvárosban, többnyire ügyintézés miatt és sietve, pedig alighanem érdemes ennél többet szánni rá. Nem láttuk még a Majnát, a Dómot meg úgy általában véve semmit a bevásárlóutcán kívül. Mondjuk az is megér egy misét: az alant látható épületbe mi elsősorban gyereket etetni meg pelenkázni járunk, de kilátónak sem utolsó, meg még kívülről is mutatós - de legalábbis látványos.

további fotók meg itt

találhatók.

Megjöttünk

Épp egy hete érkeztünk és tegnap végre Ákos megkapta a jelszót is az internethez. Úgyhogy most már csak úgy sorjáznak majd a bejegyzések (talán).
Kicsit korán kellett kelni múlt csütörtökön, de végül rendben kiértünk a reptérre (Ágó nagyfiúsan utazott, már nem babahordóban, hanem igazi gyerekülésben), ahol kicsit várakoztunk majd felszálltunk a gépre. Még a beszálláskor láttuk kivonulni a tűzoltókat egy másik repcsihez, amiből épp kifolyt a kerozin, de sem ez, sem pedig az, hogy a mi gépünknek felszállás közben leesett egy darab a belső burkolatából, amit az utasok és utaskísérők közös ereje tudott csak visszailleszteni, szóval mindezek együtt sem állíthattak meg már bennünket. Ágó menten elaludt, s csak arra kelt fel, hogy kapott egy felfújható kisröpcsit (kicsit hangos volt a stewardess, mikor hozta). Evett, húzgálta az előtte ülő úr haját (Ákos ölében utazott), játszott a műanyag pohárral, olvasgatott és cumizott (mert nem engedtük, hogy kiköpje, így védtük a fülbedugulástól).
Frankfurt-taxi-Ditmarstrasse. Szupi hely, töltök majd fel képeket is. A város északi-nyugati fele, igazi parkos kertváros villaházakkal. Játszótér öt percre, de a háznak simán akkora kertje van, mint a Szt. István park (vagy majdnem akkora).
Azóta berendezkedtünk: előbb vettünk bögréket meg éles kést, Ágónak kistányért, etetőszéket (Ákos szerezte egy ún. bolhapiacon, amit valaki a kertjében rendezett és gyerekholmik cseréjére szolgált), ágyat (az IKEA-ból, ami kb. olyan messze van tőlünk, mint otthon a budaörsi, de egy délután alatt megjártuk), ezt-azt.
Ákos felfedezte az Intézetet, ahol olyan furcsa nevű kolleginák veszik körül, mint Ofélia meg Szidónia, én jártam ma a központi egyetemi könyvtárban, ahol nagy megelégedésemre rögtön elsőre megtaláltam, amit kerestem. Szóval így. Megvagyunk. Ezzel a mai könyvtárazásommal kezdtük meg az anyanap-apanap intézményének bevezetését, melynek célja, hogy mindketten élhessünk tudományos életet, s közben Ágó se unatkozzon.
A gyermek fejlődéséről, a németek gyermeköltöztetési szokásairól, a játszóterekről és a közeli Grüneburg parkról, az egyetemi életről és a putzingernénikről a későbbiekben lesz majd szó. Addig is fogadjátok szeretettel a szélvédelmi kendőbe öltöztetett gyermek képét.