Illene már

lassan elköszönni, hiszen holnap megyünk haza. Ez az egyik percben teljesen hidegen hagy, máskor olyan érzésem van, mint karácsony előtt szokott (nagy a hó, minden nyugodt, érezni a levegőben, hogy valami történni fog), megint máskor meg nem értem, mit kesereg itt az indiai anyuka meg a fiataltaka, hogy "Ago Morgen weg" (itten ilyen ragozatlan tőmondatokban illik kommunikálni). Persze az indiai mamát értem én, elég nehéz lesz itt a gyerkőccel egyedül, noha ma megérkezett a várvavárt Eduardo (komolyan, úgy leste mindenki, hogy mikor jön már, mintha valami lakatlanszigeten kémleltük volna az eget helikopter után kutatva), hozta a családját is, de az ő kisfia idősebb Priankonál és csak két hónapig maradnak. No, azért majdcsak lesznek valahogy.
Annak örülök, hogy piciÁ-val sikerült megőriznünk az otthon jól bevált dolgokat, nevezetesen, hogy mindennek van ideje, az evésnek, a játszásnak és az alvásnak is, és ezeket csak ritkán illik összezagyválni. Mondjuk az, hogy megtanult járni, felkavarta némiképp a rendszert, ld. a mai esetet, amikor éppcsak ki tudtam kapni az etetőszékből ebéd után, még mielőtt koppant volna a feje a tálcán. Hát igen, aki kint szaladgál a csípős időben a nagy hóban 40 percet, az elfárad. Sebaj, így a mostanában viszont újra meglehetős nehézségekbe ütköző pelenkázást is sikerült nyugalomban abszolválni, minthogy átaludta.
Ami a saját "tudományos" munkálkodásomat illeti, no azzal kevésbé vagyok elégedett. Igaz, hogy sokat olvastam, de a h1n1-től betojva abbahagytam a könyvtárba járást, ami érezhető is az elvégzett munka mennyiségén. Mindegy, erre mondják a nálam tapasztaltabbak, hogy becsüljem meg nagyon ezt a 3,5 hónapot, ilyen nyugis, egymásra figyelős idő vélhetően nem hullik az ölembe egyhamar.
Hogy nagyÁ mit végzett (és fog még, mikor visszajön), arról nem tudok én beszámolni, ő viszont - na, most jól kiszerkesztem - egyetlen egyszer sem írt még ide. Nohát.
Egyelőre ennyi, talán még írok majd, ha nem, akkor meg kell állapodnunk annyiban, hogy elfogyott a frankfurti leves.

2010

Nicsak, már hatodika van (bár ennek utána kellett néznem) és még nem is írtam a szilveszterről. Nem mintha nagy durranás lett volna, de azért remekül éreztük magunkat. Persze remek faviccet gyárthatnék abból, hogy de igenis mekkora durranás volt (több is, közvetlenül az ablakunk alatt), de ezt most kihagyom. A Majna partján végig-végig tűzijátékoztak kb. 21h-tól nem tudom meddig, mert az elfogyasztott - egyébként azért nem különösebben jelentős mennyiségű alkohol hatására - én nagyon hamar elaludtam -- de nem csak én, piciÁ régesrég nem aludt olyan nyugodtan, mint akkor.
Az interkontinentális családi szilveszterezést a skype segítségével ejtettük meg, köszönet érte.

Azóta meg gyorsan telnek a napok, de hogy hol is tartunk, azt nehéz követni, mert nincs naptárunk (illetve én kaptam egy gyönyörű dinnyés kisnaplót, de azt se nyitom ki minden nap, noha elhatároztam, hogy piciÁ fejlődését ott lépésre lépésre rögzíteni fogom, mert tényleg naponta esik le az állam, hogy miket tud már). A Kisvakond naptárunk egyfelől lejárt, másfelől elfogyott (Valaki kitépdeste a lapjait).

Említésre méltó még, hogy hideg van, illetve, hogy piciÁ és az indiai kisfiú felhőtlen barátságára árny borult, mióta piciÁ kétlábon járóvá vált. Olykor egymás torkának esnek, máskor lecsapnak a másik által kiválasztott játékra, ígyhát ma korán el is köszöntünk, mert piciÁ vagy nyikorgott vagy támadott. Kíváncsian várom, hogyan fog otthon beilleszkedeni.

Nemsokára megyünk. 8 nap.