Hétvége

Kezd tél lenni, ami végső soron elkeserítő, de azért ki lehet bírni. Fel is állították már a karácsonyfát a házunk udvarában (de csak a kert túlsó végében lévő másik ház előtt felállítotton égnek az izzók - sebaj, úgyis arra néz az ablakunk, úgyhogy a mi házunk előtti nem is érdekel). Úgy tervezzük, hogy a mi karácsonyfánk a Grüneburg parkból szerzett néhány ág lesz, amikre majd banánt, Kisvakondos naptárlapokat és más apró (a szobában jelenleg szerteszét heverő) csecsebecsét akasztunk dísz gyanánt.
Akkor térjünk a tárgyra. A hétvége kezdetén leejtettem a teli bevásárlószatyrot a lépcsőházban a lépcső legalján. Összetört benne egy üveg vörösbor és beterítette a lábtörlő szőnyeget. Ágó egyik szép fehér textilpelusát áldoztam fel a takarításhoz (merhogy ugye hétvégén nincsenek itt a takák, hétőfig meg mégse lett volna szerencsés ott hagyni a tócsát). Kicsit rettegve várom a holnapot, amikor az esetet jelentenem illik Frau R.-nek...
Aztán nagyÁ elaltatta piciÁ-t, akit egy óra múlva nekem sikerült felverni (csak oda akartam bújni mellé, de nem sikerült elég halkan). De ha már felkelt és úgyis szakadt az eső, elmentünk a Senckenberg Múzeumba (ld. a fotók között), ahol mind a hárman remekül mulattunk, s nem is tudom, melyikünk fáradt el a legjobban. PiciÁ két órán keresztül forgatta a fejét és egyszerre tudott meg mindent a dinoszauruszokról, a tengeri csodalényekről és a rovarokról. Tényleg úgy tűnt, mint aki jól érzi magát, a kávézóban meg még kicsit civakodhatott más gyerekekkel is, ami mindig jó program.
Mára szebb lett az idő, úgyhogy már reggel is a parkba mentünk a játszótérre, délután pedig a belvárosba (eredetileg a városfal menti túránkat akartuk folytatni, de eltérültünk), ahol belebotlottunk a karácsonyi vásár első hétvégéjébe. A bóvli itt is pontosan ugyan olyan, mint otthon. Viszont volt Bratwurst is. Meg egy igazi német helyen (jellegtelen, de inkább ronda) sikerült uzsiznunk, ahol a főbácsi nagyon kedves volt, körüludvarolta piciÁ-t és még német nyelvleckét is vettünk tőle.

és mégis

És mégis lett nadrágom.

Apró örömök az életben

1. (emiatt jutott eszembe, hogy felírjak ide néhány dolgot, amiknek nagyon örültem az elmúlt időszakban) Ágó megbarátkozott az orrszívással. Tegnap estig üvöltött, ha próbálkoztunk, ma reggel óta ellenben simán tartja magától a fejét, amíg nem végzünk.
2. Kb. most vagyunk a félidőnél az ittlétben, másképpen fogalmazva november végén járunk, s eddig kb. két hétnyi vacak időtől eltekintve igazán kegyesek voltak velünk az időmanók. Mondjuk per pillanat viharos szél fúj, de reggel, mikor sétálni mentünk, még gyönyörűen sütött a nap és a szél sem volt ilyen erős. Innen bentről, tea mellől nézve persze ez a szél is inkább szép, mint rossz, csak kimenni nem akarok majd bele az éppen ismét gyógyulófélben lévő piciÁval. (Itt jegyezném meg, hogy a Bennetton boltban EUR 9.90-ért árulnak kicsit hibás gatyákat, de én hiába próbáltam fel kettőt is, sajna nem passzoltak rám. -- ez nem tartozik az apró örömök közé egyébként)
3. A Ditmarstrasse beletartozik az Amazon szolgáltatási körébe, vagyis több könyvet is tudtunk rendelni, amik egy kivételével mind meg is érkeztek már.
4. Amit nekem rendeltünk, azt előzőleg már könyvtárból kölcsönözötten elkezdtem olvasni, és mondhatom, hogy remek (A. Gestrich: Absolutismus und Öffentlichketit - mielőtt kérdeznétek).
5. Tegnap pikk-pakk találtunk egy vasárnap is nyitva tartó kávézót, aminél jellegtelenebb helyen ugyan még életemben nem jártam, ennek ellenére fincsi volt a kávé és piciÁval is kedvesen bántak a helyiek.
6. nemtom, csomó apróság van: pl. szeretem a Bratwurstot, rugdalni a faleveleket ilyesmi.
És persze, igen, rosszakat meg bosszúságokat is tudnék ám sorolni, de azok otthon is pont ugyanilyenek.

Update

A kisfiú ma megfeledkezve önmagáról több lépést is megtett, összesen mintegy 60 cm távolságot.
Mondtam én, hogy a jövő hétre meg is leszünk ezzel a gyaloglás projekttel. Igaz, az érdem abszolút nagyÁ-é, piciÁ csak az ő kedvéért hajlandó elhajítani a széket (aminek a segítségével többnyire közlekedik). Na jó, a mai gyalogtúrája célja én voltam, de a kedvét az apja hozta meg hozzá.

Nincs láb, nincs csoki

Talán legjobb, ha tárgyilagosan írok erről az esetről, ami egyébként mélységesen felkavart. Az van, hogy mivel Ágó nem tud járni, a továbbiakban nemkívánatos személyek vagyunk a tornán. Nem lett volna baj, ha nem mászik rosszkor rossz felé és nem az a nő van ott, aki csütörtök délutánonként felügyeli a rendet. Így viszont Ágó a szeme láttára bemászott a gyűrűn hintázó kislány alá, ami - mivel veszélyes - maga után vonta a kérdőre vonásunkat és az eltanácsolásunkat. Mondhatom, hogy magam alá kerültem a hír hallatán, de erős vagyok nagyon, így ott helyben nem sírtam el magam. (Azért mikor hazaértünk és nagyÁ aszonta Prücsöknek, hogy "Na gyerünk Prücsök, laufen laufen!", mire kicsiÁ az apja kezét elengedve tett egy tétova lépést, na akkor azért elbőgtem magam.)
A szabály az szabály, s ez a kitétel, hogy a gyermek tudjon menni egyedül, valóban ott van a programleírásban. Mi több, még el is fogadom, hogy az ilyen mindenki-lába-alatt-ottlévő kismanók veszélyesek a résztvevők testi épségére, s valóban nem lehet kivételt tenni, hogy piciÁ járhat a tornaterembe, a többi kúszó-mászó meg nem - csak ez most így hirtelen engem elég szarul értint. Na mindegy, majd holnap megtanítom járni.
Azt azért még leírnám itt, ha már torna, hogy megtanult lemászni a magas helyekről, mostmár rendesen tolat (mondjuk ma a tornateremben majdnem letolatott egy másfél méter magasan lévő szivacs szélén), valamint hogy ma végigmászott egy keskeny pallón két nagy tornaszekrény között (és ott is csak kétszer esett volna le, ha nem vagyunk mellette).


Megj.: Persze fogunk még tornázni menni, főleg hétfőn délelőtt, amikor nem ez a nő van ott. De csütörtökön is talán, csak most esetleg kihagyunk egy hetet. Addigra tényleg biztos megtanul menni.

Mi jöhet még?

A torna kapcsán a fotóaláírásokban már említettem azt a kisfiút, aki az első találkozás alkalmával elvette Ágó labdáit, de mikor indultunk haza, gyorsan odaszaladt és a kezembe nyomta őket. A következő alkalommal egyenesen rátámadott Ágóra, de nem ám rossz szándékúan, hanem ölelgette, sőt egy nagy puszit is nyomott az arcára. Ezek után, mikor ma az öltözőben megláttam, hogy ők is megint jöttek az anyukájával, kíváncsian vártam a dolgok folytatását. Ehhez képest a tornateremben töltött első fél órában a fiúk ügyet sem vetettek egymásra. De egyszer csak lám! Ágó ott termett a kisfiú mellett és (!) megsimogatta a karját! Ez lehet, hogy nem mindenki számára hírértékű, de Ágó eddig soha egyetlen kispajtit sem simogatott meg. Szívszerelmét, Lonkát is csak cibálta mindig. Nem csoda, ha NagyÁ olykor-olykor álmatlanul forgolódik, azon aggódva, hogy az ő kisfia túl aggresszív. És ha látta volna, mi jött ezután, talán ott helyben elolvadt volna jó atyai szíve. Merthogy ugyanis Ágó - miután a kisfiú, vélhetően barátsága jeléül picikét megpaskolta a fejét és rálépett a hasára - új barátja ÖLÉBE HAJTOTTA A FEJÉT. Hát. Kérem. Ilyet eddig csak és kizárólag velünk szemben engedett meg magának. A dolog előtt értetlenül (ugyanakkor boldogan) állok.

Zajlik

A dolgok persze történnek, csak ahogy az lenni szokott, a kezdeti blogírási lelkesedés kicsit alább hagyott. De ne aggódjatok, folytatom, csak kicsit nagyobb erőt kell venni magamon. Amiatt is lehet a lelassulás, mert mostanában - kb. három hete - folyamatosan meg vagyunk fázva, hol egyikünk, hol másikunk, de leginkább mind a hárman. Talán mostanra kijövünk belőle, Ágó is már újra átalussza az éjszakát, (nagyon rossz volt, amíg arra ébredt fél óránként, hogy fuldoklik a takonytól meg a köhögéstől. Meg is látogattuk megint Conrad doktornénit, aki adott köptetőt, amitől - vagy nem attól - lassan javul a helyzet) sőt, mintha visszatérne az otthoni ritmusba, megint csak 7 után kel (és már 7 előtt elalszik este!).
A doktornéniről azért ennél kicsit többet is érdemes írni. Egy doktornéni ő, három rendelővel. Pontosabban egy rendelővel, amiben három vizsgáló van. Így nincs üresjárat, bájcsevely amíg a vizsgálat után felöltözteted a gyereked, hanem csak jön, megnézi és már megy is tovább a másik vizsgálóba, ahol várja egy újabb levetkőztetett, előkészített gyerek, akit megnéz és már megy is tovább a következőbe. Roppant hatékony, csak éppenséggel én emiatt mindig elfelejtek megkérdezni ezt-azt, mert ahhoz nekem idő kell, hogy eszembe jusson, amit akartam. Na mindegy, végül is a fontosat megbeszéltük, a maradékot meg megoldottam a magam feje után. Eddig két vizsgálóban jártunk, mindkettőben vannak pöpec műszerek, számítógép és néhány játék a várakozó gyerekeknek. Csakúgy, mint a nagy váróban egyébként, amit Ágó különösen szeret. Ott egy nagy kosár van tele játékokkal, helyes gyerekszékeken lehet ücsörögni és egyébként is - tök otthonos. Azért ha lehet, többet nem szeretnék arra járni!
Közben lecserélődtek a szomszédaink. Giriék helyére megérkezett O. de la G., aki közgazdász, svájci, de az anyukája azért felvidéki magyar. A másik szomszédba pedig egy idősebb (O. de la G. sem mai csirke azért) japán házaspár jött, akik az előző ottlakónál sokkal békésebben tűrik a gyerekricsajt, bár az is igaz, hogy leszoktunk a lépcsőházi ricsajozásról.
Mostanában nem járok könyvtárba, mért félek a sertéstakonytól (D&D-től tanultam ezt a kiváló elnevezést), márpedig ebben a könyvtárban iszonyú sokan vannak és iszonyú melegre fűtik, ráadásul az asztalokat is úgy rendezték el, hogy mindenképpen a másik szájából kiáramló levegőt kénytelen beszívni az ember. Szóval kihagyom inkább, pedig már nagyon otthon éreztem benne magam. Annyira, hogy már "mindenhol ismerőst látok"-szindrómám is volt, ami nem (csak) azt jelenti, hogy felismertem a rendszeres látogatókat, hanem, hogy lépten-nyomon otthoni ismerősöket véltem látni. Sebaj, Á épp az előbb üzent, hogy két akkora könyvet hoztak ki nekem (én kölcsönöztem őket, de ő van beiratkozva), hogy nem is tudja, hogy hozza őket haza. Szupi, ma úgyis megint éjjeli előadásra megy, lesz mivel elütnöm azt a kis időt.

Ha kedd, akkor takanap II.

Igenám, de az idősebb takanéni megbetegedett (vagy szabadságra ment, nem figyeltem Frau R. minden szavára, amikor erről beszélgettünk). Így történhetett, hogy a fiataltaka csúszásba került, s hiába mentünk mi el itthonról kedd reggel. 8.30-kor és értünk haza csak 9.36-ra, ő még az első emeleten szöszmötölt. Ágó 10-kor eszik, 11-kor alszik, addig kellett volna tehát kitakarítani nálunk, számolva azzal a nehézséggel, hogy egy láb alatt lévő Ágó bizony lassíthatja a folyamatokat. Frau R. a ház gondnoka előbb kicsit vonakodott engedélyt adni a rövidített takarításra, de aztán maga vonult az emeletre hozzánk ágyat húzni, törölközőt cserélni.
Az eddigiek talán nem érzékeltetik elég alaposan, ezért ideírom feketén-fehéren: Frau R. bizony nagyon szigorú a házirend betartatásában. Még szerencse, hogy a szobánkba lépve nem a szokásos felfordulás fogadta, hanem minden bútor az eredeti helyére tolva, a földről minden felpakolva, a száradó edények eltörölgetve és elpakolva, Ágó dohányzóasztalból lett pelenkázója is eredeti funkciójába viszaállítva. Azért nyugodt nem lehettem, hiszen ismerem én jól Ágót. Amint a szobába érünk nekilát pakolni, székethúzgálni, lábost a földhöz verni, üvegesszekrényt xylofonütővel püfölni, akármi. Izgultam hát nagyon, s hogy a bajnak elejét vegyem, de legalább a jószándékomat kimutassam, gyorsan nekiláttam én is ágyathúzni. Ágó a döbbenettől - amiért az anyukája és a szigorú, de azért kedves néni nagy fehér huzatokkal rohangált le-föl - a szoba közepéhez ragadt ülve. Kerek szemekkel figyelte, mi zajlik. "Klein Sonnenschein!" - mosolygott rá Frau R. és elhagyta a terepet.
A többi már ment, mint a karikacsapás: megérkezett a fiataltaka, s amíg a fürdőszobát suvickolta Ágó tízóraizott, utána pedig mint a kisangyal játszott a szobában. Néha ugyan odaszaladt rámosolyogni a fiataltakára, de egyébként tényleg a szobában ült és táncizott a súrolás ütemére (cukifej). És a legjobb még hátravolt: a kis délelőtti mulatságot közös porszívózás zárta!



Ágó örömmámorban köszönt el a fiataltakától a lépcsőházban 11.04-kor, s 11.06-kor már édesdeden aludt az ágyában.
Az ébredés, és ami azután történt, már egy másik történet, amit talán sosem mesélek el...