A dolgok mostanában

Mostanában már - én legalábbis, nagyÁról nem tudom - kezdem visszaszámolni a hátralévő időt. Még valamivel több, mint két hétig vagyunk itt. Akármilyen nehezen is ment az elején, meg megy néha most is, hogy sokat vagyok kicsiÁval egyedül és a társas életem a nullához konvergál (bár az utóbbi időszakban az indiaiakkal szorosabbá váló viszony miatt valamelyest megélénkült), azért tény és való, hogy otthon sokkal rosszabb lesz. Itt nagyÁ nagyon sokat tudott velünk lenni, amihez mindannyian hozzá is szoktunk, s erről nagyon nehéz lesz leszokni. Ez már most érezhető, hogy a karácsonyi mégtöbbetegyüttlét után nagyÁ most újra dolgozni jár.
PiciÁ az "ATA" megnevezést tartja fenn nagyÁnak, legalábbis úgy tűnik, minhta őt kezdené így nevezni. S hát ma nagyon elkámpicsorodott, mikor a folyosóról beszűrődő kulcscsörgést nem követte ATA belépése, minthogy nem ő ért haza, hanem a japánok jöttek-mentek.
(Csak zárójelben: piciÁ azóta is mese közben az ölemben alszik el, viszont sokkal korábban mint azelőtt - fél kettő körül - és max. egy órát alszik, de inkább csak 40-45 percet. Ettől estére megint tökre kidől, és belealszik a kajába vagy rövid ágyonfetrengés után elalszik. Éjjel viszont felriad és nem tudom - pontosabban azt hiszem, lusta vagyok - addig ringatni, míg visszaaludna, így rendszerint a mi ágyunkban köt ki olyan 3 és 4 között valamikor, végül 7 és 8 között ébreszt minket. Olyankor hipercuki.)
Meg nehéz lesz újra hozzászokni Újlipócia betondzsungeléhez, mert itt olyan egyszerű: csak fogjuk magunkat és kint is vagyunk a kertben.
És persze rém nehéz lesz leszokni arról, hogy jönnek a takák és kitakarítanak helyettünk. Remélem a hátralévő időben piciÁ mindent elles tőlük (jó úton halad, ma nagy takapartit csaptak hármasban).

Viszont persze szuper lesz hazamenni. Ott lesztek ti mind, meg mi kedves lakásunk (ugye még megvan, Kriszta?), meg a szomszédnénik, meg a park, meg a város, meg lehet majd menni ügyet intézni az OEP-be, meg oltásra vinni piciÁt, meg ilyesmi. Jó lesz, na. Már várom.

Karácsony

Már-már úgy nézett ki, hogy meg kell tudnunk, milyen a karácsony szaloncukor nélkül, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy mégsem. Ágó három napja a Kisvakond-naptár nézegetése és mese közben, az ölemben alszik el - s anélkül, hogy tudott volna erről, a nagynénije egy Kisvakond-könyvet küldött neki. Az én halacskás tálam a legszebb (na jó, Ákos pizsije se rossz).

PiciÁ és az indiai kisfiú ma EGYMÁSSAL játszottak, nem csak egymás mellett.
A kultúraközi karácsonyon a kókuszgolyó nagyobb siker volt, mint a rakott palacsinta. Ez érthetetlen.
A hó olvad és tavaszi az idő.
A hóemberünk orrát elvitte a nyuszi.

Haspók

Alig egy nappal azután, hogy anyai nagyapja "lekövérezte" piciÁ-t, a gyermek kiejtette az első olyan szót, ami határozottan valamire, mégpedig valami igencsak kézzelfoghatóra utal. Miközben az ő ételei számára fenntartott konyhaszekrényre bökött, azt mondta: "kek". Mielőtt arra gondolnánk, hogy a "kérek" gyereknyelvi formájával állunk szemben, ki kell ábrándítanom mindenkit. PiciÁ ezt úgy értette: "keksz".*

*a mutatványt később többször megismételte

Karácsonyi készülődés

Délelőtt a postára mentünk, ahol kiálltuk a sort és végre elindultak útjukra a küldeményeink.
Délután Ágó nagytakarításba fogott: a DM-től ajándékba kapott szivacsával ledörzsölte előbb a konyhaszekrényt és a hűtőt, aztán a radiátort, a székeket, az ajtófélfát és végül engem. Igen, a fiataltaka nagy barátnő (legutóbb Ágó meg is mutatta neki a szivacsát, ma meg három macifejet vitt neki, amit szerénységből mégis inkább elhajított a folyosón), bizonyára tőle lát ilyesmit, mert hogy tőlem nem, az biztos. Sebaj, remélem otthon még hasznát vesszük ezeknek a benyomásoknak.

Szóval igen, mienk a főnyeremény, a világ legcukibb kisfiúja, de azért lehet, hogy az altatásába fogok beleőszülni előbb-utóbb.

Á ma megint éjjeli szemináriumra ment, én meg kaptam két könyvet a könyvtárból, szóval lenne mit olvasni. Egyébként egy hónap múlva ilyenkor már simán otthon leszünk. A karácsonyi partira meg csúsztatott palacsintát csinálunk a Gastwissentschaftler kollégáknak.
Mi van még? Hideg, néha hózás, hétfőn az utolsó torna lesz, akarok nektek képeket csinálni a Römeren felállított adventi vásárról, mert azért az elég mutatós, még csak egy forraltbort ittunk, Á polcán a ruhásszekrényben pedig feltűnt egy fehér csomag (véletlenül tudom is, hogy mi van benne, de azért nagyon izgatottan várom a karácsony estét!).

Amit nem szeretek

Vannak olyan hihetetlen dolgok, mint a fél kilences kelés. Egész nagy téttel mertem volna rá fogadni, hogy ilyesmire nekünk évekig esélyünk sincs, erre tessék, máris megtörtént. Valamikor hajnalban (6 körül kb.) egy Méltatlankodó Nyikorgót emeltem át a babaágyból a mienkbe, aki még hosszan dünnyögött és tapsikolt kettőnk között, de miután senki nem törődött vele, elhallgatott, mi több elaludt.
Aztán nem sokkal miután felkeltünk, a hó is elkezdett szép nagy pelyhekben hullani.
Mindezeken fellelkesülve indultunk kabátot venni nagyÁnak. Szerencsére eleve csupán egy boltot akartunk megnézni, jóbarátunkat a cundát, mert ott sok van és olcsó. Sikerült egyébként, szerintem jó kis kabit találtunk, de bármilyen szépen indult is a nap, azért én teljesen kiakadtam a vásárlás végére. Pedig semmi különös nem volt, csak piciÁ rohangászni akart és mindent megnézni, de közben egy anorákot viselt és hótaposót, rajtam is volt néhány réteg, plusz egy táska, benne minden babaellátáshoz szükséges eszközzel (amiket egyébként mára a minimálisra redukáltam már), köztük egy valahogy mindig csöpögő cumisüveggel. Szóval izzadtam, görnyedeztem, hajkurásztam, öltöztettem-vetkőztettem. Utálok télen vásárolni, de gyerekkel még rosszab.

Kakas és süni

Remélem, még azelőtt sikerül tisztáznunk piciÁval ezt a kakas-süni dolgot, hogy nagyobb baj (hogy pontosan mi is, azt el sem tudom képzelni) lesz belőle. Történt ugyanis (még réges rég, csak azóta sem írtam róla), hogy találtunk egy szimpi antikváriumot, épp csak semmi jó könyv nem volt benne. Kértem a nénit, hogy mutasson valamit piciÁnak, mire elővette a legszupibb (vadonás új) Ravensburger könyveket, amik jó drágák is voltak. Hogy ne távozzunk üres kézzel (a kedvesség nálam nyerő üzletpolitika), hajlandó lettem volna megvenni valamelyiket, viszont felfedeztem, hogy vannak használt gyerekkönyvek is. Azok között találtam egyet, ami nagyon tetszett: keménytáblás, csak képek, ráaddásul nem is a szokványos kutya-cica összeállításban (hanem: cseresznye, nyúl, bohóc, kakas, süni, vontatóautó, helikopter, egér a tartalom). Jól meg is vettük 50 centért. PiciÁnak is nagyon tetszett, hamar meg is tanulta, hogy melyik képre milyen hívószónál kell bökni. Annyira, hogy egyszer, mikor anyu volt a skype-vonalban, kértem (piciÁ-t), hogy mutassa meg, hol a kakas. Erre ő - miközben én itt dagadoztam a büszkeségtől) elcaplatott a sarokba, kiválasztotta a könyvet, amiben a kakaska képe van, odahozta hozzám, kinyitotta a megfelelő oldalon és irtó büszkén rábökött ... a sünre.
És ez azóta is így van. A kakast és a sünit konzekvensen keveri. Néha a biztonság kedvéért gyors egymásutánban mindkettő képre rábök, ha arra kérjük, hogy mutassa meg valamelyiket.

Első hó

Mindig nagyon örülök az első hónak. Idén ma érkezett meg.
Délelőtt sétáltunk a parkban, piciÁ megállíthatatlanul megy előre bármin keresztül, mint egy tank. Ebédre mindenki jól teleette magát tésztával, aztán ma valahogy időben sikerült elaltatni és most itt vagyunk a teánkkal, kekszünkkel és a hóval. Hát ez jó.

Szóval

ott tartottunk, hogy jön-megy. Hát íme.

Járókelő

Ágó egyre biztosabban jön-megy, bár még mindig igen mókásan fest, mikor nekilódul. Tegnap megadtuk a tornás néninek, amit érdemel: Ágó a szeme láttára közlekedett nagyÁ meg énköztem. Ha tudnék gyilkolni a szememmel, akkor ma fekete zászló lengene a Sportvereinon. Még két tornás alkalom lesz a jövő héten, aztán sajna jön a szünet.

Járni tudó nagyfiúk délelőtt nem alszanak, úgyhogy az új paradigma jegyében kettő előtt jobb, ha nem is próbálkozom altatással. Mióta ezt megértettem (tegnap) újra béke van.

Jön a hideg, kéne írni is a sok olvasás után, lehet, hogy lesz valami házi ünnepség karácsonykor.

A Spielcaféról majd este írok.

Mikulás, indiai konyha és más kalandok

Föltorlódtak némiképp az események, pedig a napok olyan egyformán telnek. Ágó 7-kor könyörtelenül kiebrudal minket az ágyunkból (6 körül rendszerint talpra szökken a saját ágyában, s ha úgy teszek, mint aki ezt nem vette észre, akkor hangos dünnyögéssel, hovatovább sírdogálással jelzi, hogy ő bizony arra vár, hogy közénk bújhasson --- kicsit izgulok, hogy lesz ez otthon, de mint tudjuk, a gyerek nem matematika, vagyis folyamatosan változtatja a saját szabályait, így hosszú távra tervezni merő időpazarlás). Előbb ő reggelizik, aztán mi is. NagyÁ negyed 9 és fél 9 között elmegy dolgozni, én felszámolom a reggeli romjait, piciÁ pakol és magyaráz, aztán ha esik ha fúj mi is teszünk egy kört odakint. Vásárlás, jobb idő esetén játszótér. Hogy rögtön a címben jelzett "más kalandok"-ra térjek, itt mondom el, hogy Ágó az utóbbi napokban jelentős előrelépést tett a lépések terén (ohó, hát ezért a fogalmazásért bocsánat minden szépírást kedvelőtől), a hétvégén egyfelől volt arra példa, hogy majdnem egészen a közeli játszótérig (ld. térkép) tolta a kocsiját, a lakásban viszont kifejezetten gyalog, két lábon, segédeszköz nélkül galoppírozott. Amikor jár, akkor leginkább egy holdkóros vízér keresőre emlékeztet, éppcsak a villás bot hiányzik a kezéből. Illeg-billeg mint egy részeg béka, de elég hatékonyan halad, séta közben le is tud guggolni, ha fel akar venni valamit, és aztán újra felegyenesedve tovább tud haladni. Szóval lehet, hogy a csütörtöki torna is újra tervbe kerül (hétfőn már most is voltunk, és persze a kutyát nem zavarta a kiscsávó).
Persze készültünk a Mikulás látogatására. Sőt, kifigyeltem, hogy az egyik boltban személyesen is lehet vele találkozni, úgyhogy amíg szombat délelőtt Ákos a társadalomelmét visszatéréséről hallgatott konferenciaelőadásokat (Beck, Honneth meg ilyenek), addig mi piciÁval ellátogattunk ebbe a boltba. És valóban jött a piroskabátos alak, s bár nem sikerült Ágó kegyeibe férkőznie, azért kaptunk két ajándékcsomagot. Jött még egy ... khm ... angyalka is, amolyan igazi tenyeres-talpas német menyecske. Mindegy, kedves volt.
Vasárnap reggel mindenki csizmájában (avagy félcipőjében, kinek mije van) voltak meglepik (hamarosan a képek között!).
Időközben (újabb "más kaland"), piciÁ úgy döntött, hogy már inkább nagyfiú semmint kicsi, így elkezdett leszokni a délelőtt alvásról, s helyette délutánira váltott. Ez persze így helyes, sokkal kellemesebb teli pocakkal ebéd után elaludni, mint éhesen előtte. Igenám, csakhogy az életmódváltási terveit megint nem oszotta meg velem, ígyhát pénteken itt dekkoltunk bent a lakásban és vártunk, hogy elálmosodjon (ill. ő arra, hogy én rájöjjek végre, hogy nem álmos), ahelyett, hogy a verőfényben sétáltunk volna a bornheimi adventi vásárban. Szombaton újra rendesen (a régi szokások szerint) aludt, de ma (vasárnap) erre esélyünk sem lehetett, hiszen itthon volt az APUKÁJA, s hát hogyan is remélhetnénk, hogy egy ekkora jófejpajtás-pókjárásban hason hurcoló-labdázó-kúszómászó csoda mellett majd éppenpont aludni akar a gyermek. Úgyhogy miután megette az ebédet (gulyásleves) kimentünk a folyosóra, mert úgy hallatszott, hogy az indiai kisfiú is az apja itthonlétének áldozatául esett (vagyis ő sem tud aludni).
Most mit mondjak, nagyon cukifejek voltak, ahogy együtt játszottak. Az indiai kisfiú előbb mepróbálta minden lehetséges eszközzel rávenni Ágót, hogy mozduljon meg végre (távolodjon el a faltól, amibe kapaszkodott). Ugrált körülötte, le-föl rohangált, bökdöste. Ágó mindezt inkább megszeppenve figyelte, de ugrabugrálni vagy föl-le rohangálni semmiképp sem kezdett el. Az indiai fiú végül stratégiát váltott, és maga is térdre ereszkedett és egybként is mindenben utánozni kezdte Ágót. Az új módszer működött, Ágó oldódni kezdett. (Minden esetre elég vicces jelenet volt, mikor Ágó az apukája lábába kapaszkodva rámutattt a teraszajtójra és azt kiáltotta "Ö", mire az indiai kisfiú tökéletesen utánozva Ágó testtartását mellé állt és szintén az ajtó felé bökött. Kb. így festett. Ágó egy idő után berontott az indiaiak lakásába (szintén sokkal-sokkal szerencsésebb elosztású, mint a miénk), ott picit játszott, majd ügyesen meghívatta magát ebédre, amit (kb. fél órával a gulyásleves után) boldogan el is fogyasztott (rizs, lencse, a céklát a vendégségben sem szereti).
Nagy nehezen hazahurcoltuk és elaltatni is sikerült (nem elsőre).
Este azután újabb jelét adta a nagyfiúsodásnak. Mióta ismerem (vagyis születése óta, ugyebár), a kezemben alszik el esténként (na jó, volt egy rövid időszak, amikor valami csoda folytán hajlandó volt egyedül elaludni az ágyában). Ez mostanában nem volt gond, ugyanis belealudt a vacsiba, úgyhogy csak a hálózsákba kellett becsomagolni és betenni az ágyába. Néhány napja azonban újra ringatni kellett, ami tekintetettel az újszülöttkorihoz képest kb. megháromszorozódott (de legalább megkétésfélszereződött - nem mértük mostanában) súlyára nem is olyan könnyű. Ellenben ma! Ringattam én kitartóan, ő pedig elmondta nekem mindazt, amit tud. Vagyis volt berregés, purrogás, tetetete, wooáááh, plümplüm, apapapa, qqquuqqquu meg minden, de alvás az nem. Végül megelégelvén a dolgot (időközben nagyÁ is ringatta kicsit, szintén nem sok sikerrel) letettem az ágyába, ahol elhallgatott, s kis idő után el is aludt. Hát, nagyfiú lesz na, hamarosan valószínűleg annak sem fog örülni, hogy összevissza puszilgatom folyton. Ez az anyákok sorsa.

Hétvége

Kezd tél lenni, ami végső soron elkeserítő, de azért ki lehet bírni. Fel is állították már a karácsonyfát a házunk udvarában (de csak a kert túlsó végében lévő másik ház előtt felállítotton égnek az izzók - sebaj, úgyis arra néz az ablakunk, úgyhogy a mi házunk előtti nem is érdekel). Úgy tervezzük, hogy a mi karácsonyfánk a Grüneburg parkból szerzett néhány ág lesz, amikre majd banánt, Kisvakondos naptárlapokat és más apró (a szobában jelenleg szerteszét heverő) csecsebecsét akasztunk dísz gyanánt.
Akkor térjünk a tárgyra. A hétvége kezdetén leejtettem a teli bevásárlószatyrot a lépcsőházban a lépcső legalján. Összetört benne egy üveg vörösbor és beterítette a lábtörlő szőnyeget. Ágó egyik szép fehér textilpelusát áldoztam fel a takarításhoz (merhogy ugye hétvégén nincsenek itt a takák, hétőfig meg mégse lett volna szerencsés ott hagyni a tócsát). Kicsit rettegve várom a holnapot, amikor az esetet jelentenem illik Frau R.-nek...
Aztán nagyÁ elaltatta piciÁ-t, akit egy óra múlva nekem sikerült felverni (csak oda akartam bújni mellé, de nem sikerült elég halkan). De ha már felkelt és úgyis szakadt az eső, elmentünk a Senckenberg Múzeumba (ld. a fotók között), ahol mind a hárman remekül mulattunk, s nem is tudom, melyikünk fáradt el a legjobban. PiciÁ két órán keresztül forgatta a fejét és egyszerre tudott meg mindent a dinoszauruszokról, a tengeri csodalényekről és a rovarokról. Tényleg úgy tűnt, mint aki jól érzi magát, a kávézóban meg még kicsit civakodhatott más gyerekekkel is, ami mindig jó program.
Mára szebb lett az idő, úgyhogy már reggel is a parkba mentünk a játszótérre, délután pedig a belvárosba (eredetileg a városfal menti túránkat akartuk folytatni, de eltérültünk), ahol belebotlottunk a karácsonyi vásár első hétvégéjébe. A bóvli itt is pontosan ugyan olyan, mint otthon. Viszont volt Bratwurst is. Meg egy igazi német helyen (jellegtelen, de inkább ronda) sikerült uzsiznunk, ahol a főbácsi nagyon kedves volt, körüludvarolta piciÁ-t és még német nyelvleckét is vettünk tőle.

és mégis

És mégis lett nadrágom.

Apró örömök az életben

1. (emiatt jutott eszembe, hogy felírjak ide néhány dolgot, amiknek nagyon örültem az elmúlt időszakban) Ágó megbarátkozott az orrszívással. Tegnap estig üvöltött, ha próbálkoztunk, ma reggel óta ellenben simán tartja magától a fejét, amíg nem végzünk.
2. Kb. most vagyunk a félidőnél az ittlétben, másképpen fogalmazva november végén járunk, s eddig kb. két hétnyi vacak időtől eltekintve igazán kegyesek voltak velünk az időmanók. Mondjuk per pillanat viharos szél fúj, de reggel, mikor sétálni mentünk, még gyönyörűen sütött a nap és a szél sem volt ilyen erős. Innen bentről, tea mellől nézve persze ez a szél is inkább szép, mint rossz, csak kimenni nem akarok majd bele az éppen ismét gyógyulófélben lévő piciÁval. (Itt jegyezném meg, hogy a Bennetton boltban EUR 9.90-ért árulnak kicsit hibás gatyákat, de én hiába próbáltam fel kettőt is, sajna nem passzoltak rám. -- ez nem tartozik az apró örömök közé egyébként)
3. A Ditmarstrasse beletartozik az Amazon szolgáltatási körébe, vagyis több könyvet is tudtunk rendelni, amik egy kivételével mind meg is érkeztek már.
4. Amit nekem rendeltünk, azt előzőleg már könyvtárból kölcsönözötten elkezdtem olvasni, és mondhatom, hogy remek (A. Gestrich: Absolutismus und Öffentlichketit - mielőtt kérdeznétek).
5. Tegnap pikk-pakk találtunk egy vasárnap is nyitva tartó kávézót, aminél jellegtelenebb helyen ugyan még életemben nem jártam, ennek ellenére fincsi volt a kávé és piciÁval is kedvesen bántak a helyiek.
6. nemtom, csomó apróság van: pl. szeretem a Bratwurstot, rugdalni a faleveleket ilyesmi.
És persze, igen, rosszakat meg bosszúságokat is tudnék ám sorolni, de azok otthon is pont ugyanilyenek.

Update

A kisfiú ma megfeledkezve önmagáról több lépést is megtett, összesen mintegy 60 cm távolságot.
Mondtam én, hogy a jövő hétre meg is leszünk ezzel a gyaloglás projekttel. Igaz, az érdem abszolút nagyÁ-é, piciÁ csak az ő kedvéért hajlandó elhajítani a széket (aminek a segítségével többnyire közlekedik). Na jó, a mai gyalogtúrája célja én voltam, de a kedvét az apja hozta meg hozzá.

Nincs láb, nincs csoki

Talán legjobb, ha tárgyilagosan írok erről az esetről, ami egyébként mélységesen felkavart. Az van, hogy mivel Ágó nem tud járni, a továbbiakban nemkívánatos személyek vagyunk a tornán. Nem lett volna baj, ha nem mászik rosszkor rossz felé és nem az a nő van ott, aki csütörtök délutánonként felügyeli a rendet. Így viszont Ágó a szeme láttára bemászott a gyűrűn hintázó kislány alá, ami - mivel veszélyes - maga után vonta a kérdőre vonásunkat és az eltanácsolásunkat. Mondhatom, hogy magam alá kerültem a hír hallatán, de erős vagyok nagyon, így ott helyben nem sírtam el magam. (Azért mikor hazaértünk és nagyÁ aszonta Prücsöknek, hogy "Na gyerünk Prücsök, laufen laufen!", mire kicsiÁ az apja kezét elengedve tett egy tétova lépést, na akkor azért elbőgtem magam.)
A szabály az szabály, s ez a kitétel, hogy a gyermek tudjon menni egyedül, valóban ott van a programleírásban. Mi több, még el is fogadom, hogy az ilyen mindenki-lába-alatt-ottlévő kismanók veszélyesek a résztvevők testi épségére, s valóban nem lehet kivételt tenni, hogy piciÁ járhat a tornaterembe, a többi kúszó-mászó meg nem - csak ez most így hirtelen engem elég szarul értint. Na mindegy, majd holnap megtanítom járni.
Azt azért még leírnám itt, ha már torna, hogy megtanult lemászni a magas helyekről, mostmár rendesen tolat (mondjuk ma a tornateremben majdnem letolatott egy másfél méter magasan lévő szivacs szélén), valamint hogy ma végigmászott egy keskeny pallón két nagy tornaszekrény között (és ott is csak kétszer esett volna le, ha nem vagyunk mellette).


Megj.: Persze fogunk még tornázni menni, főleg hétfőn délelőtt, amikor nem ez a nő van ott. De csütörtökön is talán, csak most esetleg kihagyunk egy hetet. Addigra tényleg biztos megtanul menni.

Mi jöhet még?

A torna kapcsán a fotóaláírásokban már említettem azt a kisfiút, aki az első találkozás alkalmával elvette Ágó labdáit, de mikor indultunk haza, gyorsan odaszaladt és a kezembe nyomta őket. A következő alkalommal egyenesen rátámadott Ágóra, de nem ám rossz szándékúan, hanem ölelgette, sőt egy nagy puszit is nyomott az arcára. Ezek után, mikor ma az öltözőben megláttam, hogy ők is megint jöttek az anyukájával, kíváncsian vártam a dolgok folytatását. Ehhez képest a tornateremben töltött első fél órában a fiúk ügyet sem vetettek egymásra. De egyszer csak lám! Ágó ott termett a kisfiú mellett és (!) megsimogatta a karját! Ez lehet, hogy nem mindenki számára hírértékű, de Ágó eddig soha egyetlen kispajtit sem simogatott meg. Szívszerelmét, Lonkát is csak cibálta mindig. Nem csoda, ha NagyÁ olykor-olykor álmatlanul forgolódik, azon aggódva, hogy az ő kisfia túl aggresszív. És ha látta volna, mi jött ezután, talán ott helyben elolvadt volna jó atyai szíve. Merthogy ugyanis Ágó - miután a kisfiú, vélhetően barátsága jeléül picikét megpaskolta a fejét és rálépett a hasára - új barátja ÖLÉBE HAJTOTTA A FEJÉT. Hát. Kérem. Ilyet eddig csak és kizárólag velünk szemben engedett meg magának. A dolog előtt értetlenül (ugyanakkor boldogan) állok.

Zajlik

A dolgok persze történnek, csak ahogy az lenni szokott, a kezdeti blogírási lelkesedés kicsit alább hagyott. De ne aggódjatok, folytatom, csak kicsit nagyobb erőt kell venni magamon. Amiatt is lehet a lelassulás, mert mostanában - kb. három hete - folyamatosan meg vagyunk fázva, hol egyikünk, hol másikunk, de leginkább mind a hárman. Talán mostanra kijövünk belőle, Ágó is már újra átalussza az éjszakát, (nagyon rossz volt, amíg arra ébredt fél óránként, hogy fuldoklik a takonytól meg a köhögéstől. Meg is látogattuk megint Conrad doktornénit, aki adott köptetőt, amitől - vagy nem attól - lassan javul a helyzet) sőt, mintha visszatérne az otthoni ritmusba, megint csak 7 után kel (és már 7 előtt elalszik este!).
A doktornéniről azért ennél kicsit többet is érdemes írni. Egy doktornéni ő, három rendelővel. Pontosabban egy rendelővel, amiben három vizsgáló van. Így nincs üresjárat, bájcsevely amíg a vizsgálat után felöltözteted a gyereked, hanem csak jön, megnézi és már megy is tovább a másik vizsgálóba, ahol várja egy újabb levetkőztetett, előkészített gyerek, akit megnéz és már megy is tovább a következőbe. Roppant hatékony, csak éppenséggel én emiatt mindig elfelejtek megkérdezni ezt-azt, mert ahhoz nekem idő kell, hogy eszembe jusson, amit akartam. Na mindegy, végül is a fontosat megbeszéltük, a maradékot meg megoldottam a magam feje után. Eddig két vizsgálóban jártunk, mindkettőben vannak pöpec műszerek, számítógép és néhány játék a várakozó gyerekeknek. Csakúgy, mint a nagy váróban egyébként, amit Ágó különösen szeret. Ott egy nagy kosár van tele játékokkal, helyes gyerekszékeken lehet ücsörögni és egyébként is - tök otthonos. Azért ha lehet, többet nem szeretnék arra járni!
Közben lecserélődtek a szomszédaink. Giriék helyére megérkezett O. de la G., aki közgazdász, svájci, de az anyukája azért felvidéki magyar. A másik szomszédba pedig egy idősebb (O. de la G. sem mai csirke azért) japán házaspár jött, akik az előző ottlakónál sokkal békésebben tűrik a gyerekricsajt, bár az is igaz, hogy leszoktunk a lépcsőházi ricsajozásról.
Mostanában nem járok könyvtárba, mért félek a sertéstakonytól (D&D-től tanultam ezt a kiváló elnevezést), márpedig ebben a könyvtárban iszonyú sokan vannak és iszonyú melegre fűtik, ráadásul az asztalokat is úgy rendezték el, hogy mindenképpen a másik szájából kiáramló levegőt kénytelen beszívni az ember. Szóval kihagyom inkább, pedig már nagyon otthon éreztem benne magam. Annyira, hogy már "mindenhol ismerőst látok"-szindrómám is volt, ami nem (csak) azt jelenti, hogy felismertem a rendszeres látogatókat, hanem, hogy lépten-nyomon otthoni ismerősöket véltem látni. Sebaj, Á épp az előbb üzent, hogy két akkora könyvet hoztak ki nekem (én kölcsönöztem őket, de ő van beiratkozva), hogy nem is tudja, hogy hozza őket haza. Szupi, ma úgyis megint éjjeli előadásra megy, lesz mivel elütnöm azt a kis időt.

Ha kedd, akkor takanap II.

Igenám, de az idősebb takanéni megbetegedett (vagy szabadságra ment, nem figyeltem Frau R. minden szavára, amikor erről beszélgettünk). Így történhetett, hogy a fiataltaka csúszásba került, s hiába mentünk mi el itthonról kedd reggel. 8.30-kor és értünk haza csak 9.36-ra, ő még az első emeleten szöszmötölt. Ágó 10-kor eszik, 11-kor alszik, addig kellett volna tehát kitakarítani nálunk, számolva azzal a nehézséggel, hogy egy láb alatt lévő Ágó bizony lassíthatja a folyamatokat. Frau R. a ház gondnoka előbb kicsit vonakodott engedélyt adni a rövidített takarításra, de aztán maga vonult az emeletre hozzánk ágyat húzni, törölközőt cserélni.
Az eddigiek talán nem érzékeltetik elég alaposan, ezért ideírom feketén-fehéren: Frau R. bizony nagyon szigorú a házirend betartatásában. Még szerencse, hogy a szobánkba lépve nem a szokásos felfordulás fogadta, hanem minden bútor az eredeti helyére tolva, a földről minden felpakolva, a száradó edények eltörölgetve és elpakolva, Ágó dohányzóasztalból lett pelenkázója is eredeti funkciójába viszaállítva. Azért nyugodt nem lehettem, hiszen ismerem én jól Ágót. Amint a szobába érünk nekilát pakolni, székethúzgálni, lábost a földhöz verni, üvegesszekrényt xylofonütővel püfölni, akármi. Izgultam hát nagyon, s hogy a bajnak elejét vegyem, de legalább a jószándékomat kimutassam, gyorsan nekiláttam én is ágyathúzni. Ágó a döbbenettől - amiért az anyukája és a szigorú, de azért kedves néni nagy fehér huzatokkal rohangált le-föl - a szoba közepéhez ragadt ülve. Kerek szemekkel figyelte, mi zajlik. "Klein Sonnenschein!" - mosolygott rá Frau R. és elhagyta a terepet.
A többi már ment, mint a karikacsapás: megérkezett a fiataltaka, s amíg a fürdőszobát suvickolta Ágó tízóraizott, utána pedig mint a kisangyal játszott a szobában. Néha ugyan odaszaladt rámosolyogni a fiataltakára, de egyébként tényleg a szobában ült és táncizott a súrolás ütemére (cukifej). És a legjobb még hátravolt: a kis délelőtti mulatságot közös porszívózás zárta!



Ágó örömmámorban köszönt el a fiataltakától a lépcsőházban 11.04-kor, s 11.06-kor már édesdeden aludt az ágyában.
Az ébredés, és ami azután történt, már egy másik történet, amit talán sosem mesélek el...

Mutter-Vater-Kind Turnen

NagyÁ ma ment másodszor az éjjeli előadásra, aminek kb. mostanában lesz vége (este fél 10 van, emberek, hát normális dolog ilyenkor az egyetemen lenni!?), de ez semmi ahhoz képest, hogy ma először voltunk TORNÁZNI. Sok-sok hajkúrászás, keresgélés, a megtalálás után egy gyors megsértődés (hogy ugyanis mikor először akartam menni nagyÁ nem mutatott azonnalrögtön akkora lelkesedést, amekkorát én elvártam volna), majd mégsemenés, megfázás és egyebek után ma eljutottunk a városrész sportegyletébe (vagy hova). No, most az úgy van, hogy odamegy az ember, köszön, hogy "csókolom, jöttünk", ráadja a játszóruhát a gyerekére, leveszi a saját cipőjét és már mehet is a labdákkal, matracokkal, zsámolyokkal, ugrókötelekkel, tornaszekrényekkel, gyűrűkkel és egyebekkel teli terembe. Ott a gyerek elkezd - előbb picit megszeppenve, két perc múlva tökre megfeledkezve minden szülőjéről - rohanni, mászni, fel-át-le, lehetőleg egyszerre veti magát az összes labda és ugrókötél után, na meg persze a másgyerekek uzsijára és innivalójára. Szóval szupi, megvan a megoldás a hideg téli napokra, amikor a játszótérre már tényleg nem tudunk majd menni.
Merthogy úgy fest a dolog, hogy minden eddigi reményem ellenére, mégis lesz idén is tél. Remélem, piciÁ addig még inkább előrelép a kétlábonjárás művészetében (amivel jól halad, de egyelőre segédeszközre szorul, legyen az szék, babakocsi vagy pusztán a fal maga), mert akkor azért nyugodtabban viszem majd ki a szabadba is, ha nem kell attól tartanom, hogy egyszercsak mégis hason kíván kúszni a sárban.
Egyébként szuper kölyök, szerintem ma simán itthon hagyhattam volna délután, mert annyira belemerült a számítógép kábelével vívott csatájába, hogy még az alattomos székre is, aki pedig teljes erejével a homlokának ütközött direkt, szóval a székre is épp csak rámordult, hogy aztán azzal a lendülettel forduljon is vissza leharcolni a zsinórt.
Hát így vagyunk mink. Á szerzett nekem olvasnivalót, szépirodalmat, szakkönyvet is, szavam se lehet. Esetleg nem is blogot kéne írnom most...

Ha kedd, akkor takanap

Eredetileg kedden 8.30-tól takarítják a mi lakásunkat, de tekintettel Ágóra, valamint arra, hogy mostanság néha csak 7.30-kor kel és egy óra alatt nem érünk a reggeli program végére, valamivel később jönnek. Ilyenkor mi felpakoljuk magunkat és mindhárman nekivágunk a nagyvilágnak. Ákos dolgozni megy, mi meg vásárolni és sétálni. Ma annyira szép idő volt pl. hogy vásárolni egyáltalán nem mentünk (na jó, benéztem egy boltba, hátha látok valami jó kis nadrágot, mert az egyik, amit hoztam elkopott és kéne télire másik), hanem csak a játszóra meg sétálni. Drukkoljatok, hogy még sokáig ilyen szép reggeleink legyenek!
Általában úgy érünk haza, hogy a takák még a lakásban vannak. (Legutóbb az idősebb taka épp Ágó xylofonján játszott, mikor megkérkeztünk.) Rendszerint csak a porszívózás végére és a felmosásra érünk vissza, de ez pont jó is, mert Ágó a világon a legeslegjobban a porszívókat szereti. Ez meg egyenesen központi porszívó, amilyet ezelőtt sose látott. Ígyhát, amíg zúg a cucc, ő szigorú felügyelet alatt tartja a csövet, mondhatnám, egy pillanatra sem engedi el. A takák hétről-hétre remekül szórakoznak ezen a produkción.

Máskülönben nézzétek meg a képeinket. Hétvégén hét ágra sütött a nap (vasárnap legalábbis), úgyhogy kirándultunk Bornheimba, ami kb. 6-7 metrómegállónyira van tőlünk. Ha valaha Frankfurtba kéne költöznünk valami szerencsétlenség folytán, biztos ott keresnénk lakást. Szupi hely, kis boltokkal, kávézókkal-éttermekkel, sok fával, remek parkkal. Persze, ma megnézzük Holzhausent, ami picivel közelebb is van hozzánk, és lehet, hogy az még jobb lesz. Meg mondjuk Bockenheim se rossz (ahol lakunk).

Hogy a tudományos életünkről is szó essen, elmondom, hogy nagyÁ a múlt héten először volt az éjjeli előadáson (19.00-21.30-ig tart az előadás és utána még pizzázni mennek), történetesen piciÁ épp akkor kezdett vacakul lenni, de a két esemény között nem szeretnék semmiféle kapcsolatot még csak feltételezni sem. Mondjuk 22.00-ra itthon volt, de csak azért, mert akkor még csak az óramegbeszélés volt, vagyis gyakorlatilag csak enni gyűltek össze. Én meg, ha minden igaz, az egyes számú, október végéig befejezni szándékozott projekt befejezéséhez értem, vagy majdnem. Ha tényleg végzek vele, akkor áttérhetek a kettes számú tervre, a témám itt elérhető szakirodalmának a feldolgozásához. Tegnap fel is fedeztem, hogy a könyvtárban vannak szép nagy német-magyar szótárak, vagyis számítógépet sem kell vinnem magammal, ha olvasni akarok (ami azért jó, mert ha nincs velem a gép, akkor vélhetően valóban olvasni, nem pedig az interneten böngésződni fogok egész idő alatt). Drukkoljatok ehhez is.

Nasensekret-Sauger

Az például kicsit igazságtalannak tűnik, hogy Giri lakása, aki pedig egyedül van itt (illetve most ugyebár épp nem, mert itt van vele K. és K.T. is, de ők csak átmenetileg), szóval, hogy az ő lakása nemcsak nagyobb, mint a mienk, de van ajtó az étkező és a hálószoba között. "Bezzeg ha a miénk is olyan lenne!" - mondogattuk Ával, miután hazajöttünk tőlük (vagyis át a folyosón keresztbe, mind a másfél métert). És tényleg, azért könnyebb lenne piciÁ alvását nem zavarva dolgozni, főzni, beszélgetni. De mindegy. Így annál is jobban örülünk, hogy az otthoni recsegős parketta helyett itt neszelnyelő szőnyegpadló van.
Egyébként meg rém drága a közlekedés. T. kérdezte a múltkor, hogy mivel járunk a városban. Többnyire gyalog, minden elérhető a környéken, amire nagy szükségünk van, de persze azért szívesen nézzük meg a város távolabbi részeit is, ami viszont metrózást jelent, drágán. Nem csoda, hogy rajtunk kívül kb. mindenki bicajjal jár. Biztos piciÁ is élvezné, ha biciklisülésből nézhetné az elsuhanó fákat, vagy utánfutóban zötykölődhetne. De azért bicajt mostmár nem veszünk. Hideg is van.
A hidegről jut eszembe: holnap felkeressük a gyerekorvost. A láz ugyan elmúlt, de kis hőemelkedés maradt, amihez ma reggel köhögés is társult (mondjuk azóta se hallottam, de már felhívtuk az orvost, úgyhogy mindegy). Bár csak azt szerettük volna megtudni, hogy mikor van a rendelési idő, ámde itt azonnal időpontot adnak. Mostmár egyszerűbb elmenni, mint lemondani. Így legalább megnyugszom, ha meghallgatja a tüdejét és nem talál semmit.
B. pedig kérdezte, hogy ha takarítónénik takarítanak utánunk, akkor vajon mivel szívjuk piciÁ orrát, ha úgy adódik. Nos, egyelőre szerencsére nem volt rá szükség. De nem porszívóval fogjuk az bizti, mert itt központi porszívó van - bár ha belegondolok, azért azzal lenne igazán vicces. Szóval, ha muszáj lesz, akkor majd szerzünk egy kézi, elektromosat, gondolom. Semmiképpen sem ilyet.

1 éves

Ilyen volt:


Ilyen lett:

Közben pedig ilyenek történtek vele.

Egy évvel ezelőtt

Ma végre szép (napos, bár kicsit csípős) volt az idő reggel, úgyhogy még tízórai előtt kimentünk a Grüneburg parkba sétálni egyet. Odafelé Ágó minden felettünk elhúzó repülőgépnél szólt, hogy mi is nézzünk oda, márpedig errefelé kb. percenként szállnak fel és le a gépek, szóval volt mit nézni. Aztán a parkban kiderült, hogy a repülőknél csak a kocogók vannak többen. Szinte vigyáznunk kellett, nehogy elgázoljanak.
Amikor viszont Ágó elaludt itthon, akkor én fogtam magam és leléptem a könyvtárba, ahol sikerült is valamennyit haladnom, s ez remek érzéssel töltött el. Mármint hogy van értelme az ittlétnek, ha tudok dolgozni. (Igen, máskor kicsit azt érzem, hogy semmi értelmeset nem csinálok, még akkor is, ha tudom, hogy Ágónak persze szuper, hogy ennyit vagyunk együtt.) Arra értem haza, hogy a srácok az állatos könyvet lapozgatják boldogan, bár később mindketten úgy éreztük, hogy Ágó homloka egy kicsit melegebb a szokásosnál. Lázmérés (38 fok körüli eredmény), Nurofen (amit eddig sose kapott, de láss csodát, a szájon át beadható ízesített szirup alkalmazása sokkal könnyebben ment, mint az eddigi kúpos kísérletek). Aztán nem tudjuk, mi történt, egyszercsak a kicsit kókadt Prücsök újra vidám és izgőmozgó lett.
Kimenni azért nem mertünk, pláne nagyobb sétát nem akartunk bevállalni, így nagyon jókor jött a szomszédban lakó magyar fizikus és felesége (nevezzük őket Girinek és K.-nak) teameghívása, különben Ágó valószínűleg megőrült volna a bezártságtól. Így viszont nagyon vidáman telt a délután - ami remélhetőleg Giriben is felülírja a múlt vasárnapi emlékeket (amikor ugyanis piciÁ kiborított egy bögre teát, amitől hárman egyszerre kiáltottunk és ugrottunk fel, amitől viszont piciÁ ijedt meg annyira, hogy kb. másfél órán keresztül fel-feltörő pánikrohamot - igazi pánikroham volt, tikkelő fejjel és fülsiketítő üvöltéssel - kapott). Szóval, jól telt a délután, a homlok sem melegedett újra, remélhetőleg csak a szoba túlfűtéséből adódott az ebéd utáni zavar.

Egyébként meg egy évvel ezelőtt, miután nagy nehézségek árán sikerült a szupertitkos mobilszámán elérnem Batiz doktort (mert a megadott vonalas szám éppen nem volt kapcsolható, pedig a lelkemre kötötte, hogy 20h-kor hívjam fel), a tanácsát megfogadva nyugovóra tértem, hogy felkészüljek a továbbiakra. S valóban, hajnali fél kettőkor Ágó úgy döntött, hogy lejárt az idő, elindul kifelé. Mi meg a kórház felé indultunk sietve...

Térkép

arról, hogy mi merre van és mi merre járunk.

Mászóedény és "slusszpoén"

Csak erős idegzetűeknek!!!

Hétvége és hétköznapok

Az eső ellenére végül csak megnéztük az óvárosnak nevezett (bár gyakorlatilag a II. vh. után (újra)épült) részt, s ha már arra jártunk, vettük egy pöpec esővédőt is Ágó babakocsijára, ui. az egyetlen általunk - és a rajtunk kívül ott sorban állók számából ítélve, az egyetlen általánosan - ismert bababolt a közelben volt. Sétáltunk, áztunk és megcsodáltuk a Majnát. Igen, újra megerősítést nyert, hogy azért az a legtutibb, hogy ha közvetlenül le lehet menni a folyópartra a városban, s nem pedig többsávos utak szegélyezik a vizet. Vittünk fényképezőt is, de a kártyája a gépben maradt, a belső memóriája megtelt és egyébként sincs itt hozzá a drót, amivel át lehetne varázsolni a képeket a laptopra. Ennyit erről, Á azt mondja, úgyis járunk majd még arra. Lehet, karácsony előtt 4 hétig vásár van a Römer Platzon, azért azt megnézzük (biztos lehet majd venni Bratwurstot). Vasárnap pedig a környéken sétáltunk egy nagyot. Szép helyen lakunk, na.
Az időközben felmerült olvasói kérdések (nem, nem kommentben érkeztek, pedig úgy illenék) apropóján mesélek picit arról, hogy mit csinálunk "úgy általában". Á az Inst. für Sozialforschung vendégkutatójaként remek pozíciót élvez. Kötelezettségei nincsenek, lehetőségei viszont igen. Van egy kis szobája számítógéppel, használhatja az egyetem infrastruktúráját, bejárhat előadásokra és vitákra, de nem kell beszámolnia, elszámolnia semmivel. Ha minden igaz, hamarosan németórára is járhat majd, amit külön direkt vendégkutatóknak szerveznek. Mindezek értelmében - a mostanában kialakuló napirendünk szerint - reggel együtt elindulunk a városba, Á az intézetbe megy, piciÁ és én pedig bevásárolunk. Nincs messze sem Á célja, sem a boltok, sőt, egy irányban vannak, úgyhogy együtt tudunk sétálgatni. Aztán mi hazajövünk, piciÁ tízóraizik (hacsak el nem felejtem megetetni, mint pl. tegnap --- dehát egy szóval sem mondta, hogy éhes), aztán alszik (változó hogy mikor és mennyit, de mindenképp még ebéd előtt), aztán ebédel és ha kiugrabugrálta itthon magát, akkor felpakolom és visszamegyünk Á elé. Aki egész délelőtt szorgosan olvas, jegyzetel és barátkozik. Kis séta után vagy hazajövünk mind, vagy a játszótérre megyünk, vagy - ahogy ma lesz - a fiúk hazajönnek én meg elmegyek a könyvtárba kicsit dolgozgatni. Így telik-múlik az idő fürdetésig, amit piciÁ vacsija és altatása (néha elalszik evés közben, máskor még egy órát hemperegni kell vele az ágyon), a mi vacsink és az esti szabadprogram (úgyismint olvasás, dolgozatírás, kávézás és teázás, meccsnézés, sörivás, ilyesmi).
Időközben én felvettem az itteni magyarok egyikével a kapcsolatot, aki baba-mama programokat szervez, ha minden jól megy, az ő útmutatása alapján eljutok majd egy másik nőhöz, aki zenepedagógus és kifejezetten ilyen piciÁ korúakkal foglalkozik. Jó lenne, ha piciÁ találkozna más gyerekekkel (mondjuk a játszón szokott), meg az is mindig jó, ha van valami fix program, amit nem lehet (persze el lehet bármit) ellógni - az segít a többi idő értelmes beosztásában is.
Na, ezzel a bölcsességgel be is fejezem most, nézegessétek inkább a képeinket.

Esik

Úgy terveztük, hogy a hétvége tiszteletére ma meglátogatjuk a Römert, Frankfurt belvárosát. Az időmanók viszont úgy intézték, hogy mégis inkább itthon maradjunk, mert reggel óta szakad, esik, csöpög, újra szakad. Mindeközben Ágó - tegnap óta - új alvási szokásokat vett fel, vagyis inkább nemalvásiakat. Legújabban 8-kor kel (tegnap előttig 7-kor szokott), aztán fél 12 körül elalszik... aztán nem lehet tudni, hogy mi lesz. Tegnap délben felkelt és estig nem aludt többet, ma viszont már 45 perce húzza a lóbőrt. Ez az egész csak azért kényelmetlen, mert nagyon nehéz így tervezni, ui. nem szeretjük, ha a babakocsiban alszik (olyan kényelmetlennek tűnik, bár ő még sose panaszkodott), ezért nem merünk nekiindulni vele. Na mindegy, majd kialakul az új rend és akkor könnyebb lesz megint.
Persze be kéne szerezni egy jobb esővédőt a babakocsijára, mert az otthon "univerzális esővédő"-ként vett darab nem passzol rá hézagmentesen. Legutóbb sikerült meggyőznöm, hogy legyen szíves a kapaszkodóra (vagy mire) feltett lábakkal utazni, hogy ne lógjon ki a cipője se az esőbe, de azért ez így nem állapot.
Kihasználva az itthon maradást viszont mostunk legalább, meg tettünk-vettünk, meg kényelmesen kávéztunk eddig. Ebéd után talán mégis nekivágunk a városnézésnek. Eddig kétszer vagy háromszor jártunk a belvárosban, többnyire ügyintézés miatt és sietve, pedig alighanem érdemes ennél többet szánni rá. Nem láttuk még a Majnát, a Dómot meg úgy általában véve semmit a bevásárlóutcán kívül. Mondjuk az is megér egy misét: az alant látható épületbe mi elsősorban gyereket etetni meg pelenkázni járunk, de kilátónak sem utolsó, meg még kívülről is mutatós - de legalábbis látványos.

további fotók meg itt

találhatók.

Megjöttünk

Épp egy hete érkeztünk és tegnap végre Ákos megkapta a jelszót is az internethez. Úgyhogy most már csak úgy sorjáznak majd a bejegyzések (talán).
Kicsit korán kellett kelni múlt csütörtökön, de végül rendben kiértünk a reptérre (Ágó nagyfiúsan utazott, már nem babahordóban, hanem igazi gyerekülésben), ahol kicsit várakoztunk majd felszálltunk a gépre. Még a beszálláskor láttuk kivonulni a tűzoltókat egy másik repcsihez, amiből épp kifolyt a kerozin, de sem ez, sem pedig az, hogy a mi gépünknek felszállás közben leesett egy darab a belső burkolatából, amit az utasok és utaskísérők közös ereje tudott csak visszailleszteni, szóval mindezek együtt sem állíthattak meg már bennünket. Ágó menten elaludt, s csak arra kelt fel, hogy kapott egy felfújható kisröpcsit (kicsit hangos volt a stewardess, mikor hozta). Evett, húzgálta az előtte ülő úr haját (Ákos ölében utazott), játszott a műanyag pohárral, olvasgatott és cumizott (mert nem engedtük, hogy kiköpje, így védtük a fülbedugulástól).
Frankfurt-taxi-Ditmarstrasse. Szupi hely, töltök majd fel képeket is. A város északi-nyugati fele, igazi parkos kertváros villaházakkal. Játszótér öt percre, de a háznak simán akkora kertje van, mint a Szt. István park (vagy majdnem akkora).
Azóta berendezkedtünk: előbb vettünk bögréket meg éles kést, Ágónak kistányért, etetőszéket (Ákos szerezte egy ún. bolhapiacon, amit valaki a kertjében rendezett és gyerekholmik cseréjére szolgált), ágyat (az IKEA-ból, ami kb. olyan messze van tőlünk, mint otthon a budaörsi, de egy délután alatt megjártuk), ezt-azt.
Ákos felfedezte az Intézetet, ahol olyan furcsa nevű kolleginák veszik körül, mint Ofélia meg Szidónia, én jártam ma a központi egyetemi könyvtárban, ahol nagy megelégedésemre rögtön elsőre megtaláltam, amit kerestem. Szóval így. Megvagyunk. Ezzel a mai könyvtárazásommal kezdtük meg az anyanap-apanap intézményének bevezetését, melynek célja, hogy mindketten élhessünk tudományos életet, s közben Ágó se unatkozzon.
A gyermek fejlődéséről, a németek gyermeköltöztetési szokásairól, a játszóterekről és a közeli Grüneburg parkról, az egyetemi életről és a putzingernénikről a későbbiekben lesz majd szó. Addig is fogadjátok szeretettel a szélvédelmi kendőbe öltöztetett gyermek képét.

Előkészületek II.

Már kikészítettük a bőröndöket.

Előkészületek

Most már azért kezdünk gondolkodni rajta, hogyan s mint is utazunk, pakolunk. Engem személy szerint roppant nyomaszt, hogy bizonyos dolgokat még az indulás előtt meg kéne csinálni: írni, szerződést hosszabbíttatni, doktori eljárást megindítani (potom 150e forintért). Miért is ne az utolsó hónapra maradnának ezek.

A Malév mindenesetre tájékoztatást küldött, hogy a hazafelé jövő gépünk nem is akkor indul, amikor, hanem fél órával később.

Ágónak meg személyit csináltattunk.

És persze a szomszéd kódoltatta a wifijét, így az utolsó időkre pénzért kellett sajátot vásárolnunk.

Rendszeres olvasónk kedvéért

Imhol hát az első bejegyzés. De a blogot hivatalosan majd csak Frankfurtba érkezésünk után, vagy csak kevéssel előtte kezdjük. Esetleg beszámolunk majd a készülődés nehézségeiről (és örömeiről). Addig is mindenkinek szép nyarat!