Illene már

lassan elköszönni, hiszen holnap megyünk haza. Ez az egyik percben teljesen hidegen hagy, máskor olyan érzésem van, mint karácsony előtt szokott (nagy a hó, minden nyugodt, érezni a levegőben, hogy valami történni fog), megint máskor meg nem értem, mit kesereg itt az indiai anyuka meg a fiataltaka, hogy "Ago Morgen weg" (itten ilyen ragozatlan tőmondatokban illik kommunikálni). Persze az indiai mamát értem én, elég nehéz lesz itt a gyerkőccel egyedül, noha ma megérkezett a várvavárt Eduardo (komolyan, úgy leste mindenki, hogy mikor jön már, mintha valami lakatlanszigeten kémleltük volna az eget helikopter után kutatva), hozta a családját is, de az ő kisfia idősebb Priankonál és csak két hónapig maradnak. No, azért majdcsak lesznek valahogy.
Annak örülök, hogy piciÁ-val sikerült megőriznünk az otthon jól bevált dolgokat, nevezetesen, hogy mindennek van ideje, az evésnek, a játszásnak és az alvásnak is, és ezeket csak ritkán illik összezagyválni. Mondjuk az, hogy megtanult járni, felkavarta némiképp a rendszert, ld. a mai esetet, amikor éppcsak ki tudtam kapni az etetőszékből ebéd után, még mielőtt koppant volna a feje a tálcán. Hát igen, aki kint szaladgál a csípős időben a nagy hóban 40 percet, az elfárad. Sebaj, így a mostanában viszont újra meglehetős nehézségekbe ütköző pelenkázást is sikerült nyugalomban abszolválni, minthogy átaludta.
Ami a saját "tudományos" munkálkodásomat illeti, no azzal kevésbé vagyok elégedett. Igaz, hogy sokat olvastam, de a h1n1-től betojva abbahagytam a könyvtárba járást, ami érezhető is az elvégzett munka mennyiségén. Mindegy, erre mondják a nálam tapasztaltabbak, hogy becsüljem meg nagyon ezt a 3,5 hónapot, ilyen nyugis, egymásra figyelős idő vélhetően nem hullik az ölembe egyhamar.
Hogy nagyÁ mit végzett (és fog még, mikor visszajön), arról nem tudok én beszámolni, ő viszont - na, most jól kiszerkesztem - egyetlen egyszer sem írt még ide. Nohát.
Egyelőre ennyi, talán még írok majd, ha nem, akkor meg kell állapodnunk annyiban, hogy elfogyott a frankfurti leves.

2010

Nicsak, már hatodika van (bár ennek utána kellett néznem) és még nem is írtam a szilveszterről. Nem mintha nagy durranás lett volna, de azért remekül éreztük magunkat. Persze remek faviccet gyárthatnék abból, hogy de igenis mekkora durranás volt (több is, közvetlenül az ablakunk alatt), de ezt most kihagyom. A Majna partján végig-végig tűzijátékoztak kb. 21h-tól nem tudom meddig, mert az elfogyasztott - egyébként azért nem különösebben jelentős mennyiségű alkohol hatására - én nagyon hamar elaludtam -- de nem csak én, piciÁ régesrég nem aludt olyan nyugodtan, mint akkor.
Az interkontinentális családi szilveszterezést a skype segítségével ejtettük meg, köszönet érte.

Azóta meg gyorsan telnek a napok, de hogy hol is tartunk, azt nehéz követni, mert nincs naptárunk (illetve én kaptam egy gyönyörű dinnyés kisnaplót, de azt se nyitom ki minden nap, noha elhatároztam, hogy piciÁ fejlődését ott lépésre lépésre rögzíteni fogom, mert tényleg naponta esik le az állam, hogy miket tud már). A Kisvakond naptárunk egyfelől lejárt, másfelől elfogyott (Valaki kitépdeste a lapjait).

Említésre méltó még, hogy hideg van, illetve, hogy piciÁ és az indiai kisfiú felhőtlen barátságára árny borult, mióta piciÁ kétlábon járóvá vált. Olykor egymás torkának esnek, máskor lecsapnak a másik által kiválasztott játékra, ígyhát ma korán el is köszöntünk, mert piciÁ vagy nyikorgott vagy támadott. Kíváncsian várom, hogyan fog otthon beilleszkedeni.

Nemsokára megyünk. 8 nap.

A dolgok mostanában

Mostanában már - én legalábbis, nagyÁról nem tudom - kezdem visszaszámolni a hátralévő időt. Még valamivel több, mint két hétig vagyunk itt. Akármilyen nehezen is ment az elején, meg megy néha most is, hogy sokat vagyok kicsiÁval egyedül és a társas életem a nullához konvergál (bár az utóbbi időszakban az indiaiakkal szorosabbá váló viszony miatt valamelyest megélénkült), azért tény és való, hogy otthon sokkal rosszabb lesz. Itt nagyÁ nagyon sokat tudott velünk lenni, amihez mindannyian hozzá is szoktunk, s erről nagyon nehéz lesz leszokni. Ez már most érezhető, hogy a karácsonyi mégtöbbetegyüttlét után nagyÁ most újra dolgozni jár.
PiciÁ az "ATA" megnevezést tartja fenn nagyÁnak, legalábbis úgy tűnik, minhta őt kezdené így nevezni. S hát ma nagyon elkámpicsorodott, mikor a folyosóról beszűrődő kulcscsörgést nem követte ATA belépése, minthogy nem ő ért haza, hanem a japánok jöttek-mentek.
(Csak zárójelben: piciÁ azóta is mese közben az ölemben alszik el, viszont sokkal korábban mint azelőtt - fél kettő körül - és max. egy órát alszik, de inkább csak 40-45 percet. Ettől estére megint tökre kidől, és belealszik a kajába vagy rövid ágyonfetrengés után elalszik. Éjjel viszont felriad és nem tudom - pontosabban azt hiszem, lusta vagyok - addig ringatni, míg visszaaludna, így rendszerint a mi ágyunkban köt ki olyan 3 és 4 között valamikor, végül 7 és 8 között ébreszt minket. Olyankor hipercuki.)
Meg nehéz lesz újra hozzászokni Újlipócia betondzsungeléhez, mert itt olyan egyszerű: csak fogjuk magunkat és kint is vagyunk a kertben.
És persze rém nehéz lesz leszokni arról, hogy jönnek a takák és kitakarítanak helyettünk. Remélem a hátralévő időben piciÁ mindent elles tőlük (jó úton halad, ma nagy takapartit csaptak hármasban).

Viszont persze szuper lesz hazamenni. Ott lesztek ti mind, meg mi kedves lakásunk (ugye még megvan, Kriszta?), meg a szomszédnénik, meg a park, meg a város, meg lehet majd menni ügyet intézni az OEP-be, meg oltásra vinni piciÁt, meg ilyesmi. Jó lesz, na. Már várom.

Karácsony

Már-már úgy nézett ki, hogy meg kell tudnunk, milyen a karácsony szaloncukor nélkül, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy mégsem. Ágó három napja a Kisvakond-naptár nézegetése és mese közben, az ölemben alszik el - s anélkül, hogy tudott volna erről, a nagynénije egy Kisvakond-könyvet küldött neki. Az én halacskás tálam a legszebb (na jó, Ákos pizsije se rossz).

PiciÁ és az indiai kisfiú ma EGYMÁSSAL játszottak, nem csak egymás mellett.
A kultúraközi karácsonyon a kókuszgolyó nagyobb siker volt, mint a rakott palacsinta. Ez érthetetlen.
A hó olvad és tavaszi az idő.
A hóemberünk orrát elvitte a nyuszi.

Haspók

Alig egy nappal azután, hogy anyai nagyapja "lekövérezte" piciÁ-t, a gyermek kiejtette az első olyan szót, ami határozottan valamire, mégpedig valami igencsak kézzelfoghatóra utal. Miközben az ő ételei számára fenntartott konyhaszekrényre bökött, azt mondta: "kek". Mielőtt arra gondolnánk, hogy a "kérek" gyereknyelvi formájával állunk szemben, ki kell ábrándítanom mindenkit. PiciÁ ezt úgy értette: "keksz".*

*a mutatványt később többször megismételte

Karácsonyi készülődés

Délelőtt a postára mentünk, ahol kiálltuk a sort és végre elindultak útjukra a küldeményeink.
Délután Ágó nagytakarításba fogott: a DM-től ajándékba kapott szivacsával ledörzsölte előbb a konyhaszekrényt és a hűtőt, aztán a radiátort, a székeket, az ajtófélfát és végül engem. Igen, a fiataltaka nagy barátnő (legutóbb Ágó meg is mutatta neki a szivacsát, ma meg három macifejet vitt neki, amit szerénységből mégis inkább elhajított a folyosón), bizonyára tőle lát ilyesmit, mert hogy tőlem nem, az biztos. Sebaj, remélem otthon még hasznát vesszük ezeknek a benyomásoknak.

Szóval igen, mienk a főnyeremény, a világ legcukibb kisfiúja, de azért lehet, hogy az altatásába fogok beleőszülni előbb-utóbb.

Á ma megint éjjeli szemináriumra ment, én meg kaptam két könyvet a könyvtárból, szóval lenne mit olvasni. Egyébként egy hónap múlva ilyenkor már simán otthon leszünk. A karácsonyi partira meg csúsztatott palacsintát csinálunk a Gastwissentschaftler kollégáknak.
Mi van még? Hideg, néha hózás, hétfőn az utolsó torna lesz, akarok nektek képeket csinálni a Römeren felállított adventi vásárról, mert azért az elég mutatós, még csak egy forraltbort ittunk, Á polcán a ruhásszekrényben pedig feltűnt egy fehér csomag (véletlenül tudom is, hogy mi van benne, de azért nagyon izgatottan várom a karácsony estét!).

Amit nem szeretek

Vannak olyan hihetetlen dolgok, mint a fél kilences kelés. Egész nagy téttel mertem volna rá fogadni, hogy ilyesmire nekünk évekig esélyünk sincs, erre tessék, máris megtörtént. Valamikor hajnalban (6 körül kb.) egy Méltatlankodó Nyikorgót emeltem át a babaágyból a mienkbe, aki még hosszan dünnyögött és tapsikolt kettőnk között, de miután senki nem törődött vele, elhallgatott, mi több elaludt.
Aztán nem sokkal miután felkeltünk, a hó is elkezdett szép nagy pelyhekben hullani.
Mindezeken fellelkesülve indultunk kabátot venni nagyÁnak. Szerencsére eleve csupán egy boltot akartunk megnézni, jóbarátunkat a cundát, mert ott sok van és olcsó. Sikerült egyébként, szerintem jó kis kabit találtunk, de bármilyen szépen indult is a nap, azért én teljesen kiakadtam a vásárlás végére. Pedig semmi különös nem volt, csak piciÁ rohangászni akart és mindent megnézni, de közben egy anorákot viselt és hótaposót, rajtam is volt néhány réteg, plusz egy táska, benne minden babaellátáshoz szükséges eszközzel (amiket egyébként mára a minimálisra redukáltam már), köztük egy valahogy mindig csöpögő cumisüveggel. Szóval izzadtam, görnyedeztem, hajkurásztam, öltöztettem-vetkőztettem. Utálok télen vásárolni, de gyerekkel még rosszab.