Illene már

lassan elköszönni, hiszen holnap megyünk haza. Ez az egyik percben teljesen hidegen hagy, máskor olyan érzésem van, mint karácsony előtt szokott (nagy a hó, minden nyugodt, érezni a levegőben, hogy valami történni fog), megint máskor meg nem értem, mit kesereg itt az indiai anyuka meg a fiataltaka, hogy "Ago Morgen weg" (itten ilyen ragozatlan tőmondatokban illik kommunikálni). Persze az indiai mamát értem én, elég nehéz lesz itt a gyerkőccel egyedül, noha ma megérkezett a várvavárt Eduardo (komolyan, úgy leste mindenki, hogy mikor jön már, mintha valami lakatlanszigeten kémleltük volna az eget helikopter után kutatva), hozta a családját is, de az ő kisfia idősebb Priankonál és csak két hónapig maradnak. No, azért majdcsak lesznek valahogy.
Annak örülök, hogy piciÁ-val sikerült megőriznünk az otthon jól bevált dolgokat, nevezetesen, hogy mindennek van ideje, az evésnek, a játszásnak és az alvásnak is, és ezeket csak ritkán illik összezagyválni. Mondjuk az, hogy megtanult járni, felkavarta némiképp a rendszert, ld. a mai esetet, amikor éppcsak ki tudtam kapni az etetőszékből ebéd után, még mielőtt koppant volna a feje a tálcán. Hát igen, aki kint szaladgál a csípős időben a nagy hóban 40 percet, az elfárad. Sebaj, így a mostanában viszont újra meglehetős nehézségekbe ütköző pelenkázást is sikerült nyugalomban abszolválni, minthogy átaludta.
Ami a saját "tudományos" munkálkodásomat illeti, no azzal kevésbé vagyok elégedett. Igaz, hogy sokat olvastam, de a h1n1-től betojva abbahagytam a könyvtárba járást, ami érezhető is az elvégzett munka mennyiségén. Mindegy, erre mondják a nálam tapasztaltabbak, hogy becsüljem meg nagyon ezt a 3,5 hónapot, ilyen nyugis, egymásra figyelős idő vélhetően nem hullik az ölembe egyhamar.
Hogy nagyÁ mit végzett (és fog még, mikor visszajön), arról nem tudok én beszámolni, ő viszont - na, most jól kiszerkesztem - egyetlen egyszer sem írt még ide. Nohát.
Egyelőre ennyi, talán még írok majd, ha nem, akkor meg kell állapodnunk annyiban, hogy elfogyott a frankfurti leves.