Zajlik

A dolgok persze történnek, csak ahogy az lenni szokott, a kezdeti blogírási lelkesedés kicsit alább hagyott. De ne aggódjatok, folytatom, csak kicsit nagyobb erőt kell venni magamon. Amiatt is lehet a lelassulás, mert mostanában - kb. három hete - folyamatosan meg vagyunk fázva, hol egyikünk, hol másikunk, de leginkább mind a hárman. Talán mostanra kijövünk belőle, Ágó is már újra átalussza az éjszakát, (nagyon rossz volt, amíg arra ébredt fél óránként, hogy fuldoklik a takonytól meg a köhögéstől. Meg is látogattuk megint Conrad doktornénit, aki adott köptetőt, amitől - vagy nem attól - lassan javul a helyzet) sőt, mintha visszatérne az otthoni ritmusba, megint csak 7 után kel (és már 7 előtt elalszik este!).
A doktornéniről azért ennél kicsit többet is érdemes írni. Egy doktornéni ő, három rendelővel. Pontosabban egy rendelővel, amiben három vizsgáló van. Így nincs üresjárat, bájcsevely amíg a vizsgálat után felöltözteted a gyereked, hanem csak jön, megnézi és már megy is tovább a másik vizsgálóba, ahol várja egy újabb levetkőztetett, előkészített gyerek, akit megnéz és már megy is tovább a következőbe. Roppant hatékony, csak éppenséggel én emiatt mindig elfelejtek megkérdezni ezt-azt, mert ahhoz nekem idő kell, hogy eszembe jusson, amit akartam. Na mindegy, végül is a fontosat megbeszéltük, a maradékot meg megoldottam a magam feje után. Eddig két vizsgálóban jártunk, mindkettőben vannak pöpec műszerek, számítógép és néhány játék a várakozó gyerekeknek. Csakúgy, mint a nagy váróban egyébként, amit Ágó különösen szeret. Ott egy nagy kosár van tele játékokkal, helyes gyerekszékeken lehet ücsörögni és egyébként is - tök otthonos. Azért ha lehet, többet nem szeretnék arra járni!
Közben lecserélődtek a szomszédaink. Giriék helyére megérkezett O. de la G., aki közgazdász, svájci, de az anyukája azért felvidéki magyar. A másik szomszédba pedig egy idősebb (O. de la G. sem mai csirke azért) japán házaspár jött, akik az előző ottlakónál sokkal békésebben tűrik a gyerekricsajt, bár az is igaz, hogy leszoktunk a lépcsőházi ricsajozásról.
Mostanában nem járok könyvtárba, mért félek a sertéstakonytól (D&D-től tanultam ezt a kiváló elnevezést), márpedig ebben a könyvtárban iszonyú sokan vannak és iszonyú melegre fűtik, ráadásul az asztalokat is úgy rendezték el, hogy mindenképpen a másik szájából kiáramló levegőt kénytelen beszívni az ember. Szóval kihagyom inkább, pedig már nagyon otthon éreztem benne magam. Annyira, hogy már "mindenhol ismerőst látok"-szindrómám is volt, ami nem (csak) azt jelenti, hogy felismertem a rendszeres látogatókat, hanem, hogy lépten-nyomon otthoni ismerősöket véltem látni. Sebaj, Á épp az előbb üzent, hogy két akkora könyvet hoztak ki nekem (én kölcsönöztem őket, de ő van beiratkozva), hogy nem is tudja, hogy hozza őket haza. Szupi, ma úgyis megint éjjeli előadásra megy, lesz mivel elütnöm azt a kis időt.