A dolgok mostanában

Mostanában már - én legalábbis, nagyÁról nem tudom - kezdem visszaszámolni a hátralévő időt. Még valamivel több, mint két hétig vagyunk itt. Akármilyen nehezen is ment az elején, meg megy néha most is, hogy sokat vagyok kicsiÁval egyedül és a társas életem a nullához konvergál (bár az utóbbi időszakban az indiaiakkal szorosabbá váló viszony miatt valamelyest megélénkült), azért tény és való, hogy otthon sokkal rosszabb lesz. Itt nagyÁ nagyon sokat tudott velünk lenni, amihez mindannyian hozzá is szoktunk, s erről nagyon nehéz lesz leszokni. Ez már most érezhető, hogy a karácsonyi mégtöbbetegyüttlét után nagyÁ most újra dolgozni jár.
PiciÁ az "ATA" megnevezést tartja fenn nagyÁnak, legalábbis úgy tűnik, minhta őt kezdené így nevezni. S hát ma nagyon elkámpicsorodott, mikor a folyosóról beszűrődő kulcscsörgést nem követte ATA belépése, minthogy nem ő ért haza, hanem a japánok jöttek-mentek.
(Csak zárójelben: piciÁ azóta is mese közben az ölemben alszik el, viszont sokkal korábban mint azelőtt - fél kettő körül - és max. egy órát alszik, de inkább csak 40-45 percet. Ettől estére megint tökre kidől, és belealszik a kajába vagy rövid ágyonfetrengés után elalszik. Éjjel viszont felriad és nem tudom - pontosabban azt hiszem, lusta vagyok - addig ringatni, míg visszaaludna, így rendszerint a mi ágyunkban köt ki olyan 3 és 4 között valamikor, végül 7 és 8 között ébreszt minket. Olyankor hipercuki.)
Meg nehéz lesz újra hozzászokni Újlipócia betondzsungeléhez, mert itt olyan egyszerű: csak fogjuk magunkat és kint is vagyunk a kertben.
És persze rém nehéz lesz leszokni arról, hogy jönnek a takák és kitakarítanak helyettünk. Remélem a hátralévő időben piciÁ mindent elles tőlük (jó úton halad, ma nagy takapartit csaptak hármasban).

Viszont persze szuper lesz hazamenni. Ott lesztek ti mind, meg mi kedves lakásunk (ugye még megvan, Kriszta?), meg a szomszédnénik, meg a park, meg a város, meg lehet majd menni ügyet intézni az OEP-be, meg oltásra vinni piciÁt, meg ilyesmi. Jó lesz, na. Már várom.